a buddha, a póló
Még van egy lerakatnyi pólónk. Ha vesztek belőle most (a szöveg rajta félig ember félig kód), akkor össze tudunk dobni belőle egy kismopedre, amivel a Kék Yuk előtt rituálisan a falnak tudunk rohanni és ezen stílszerű, gazolinnal megsegített robbanással szállunk ki a partyszervezői szcénából, ha nem, akkor a szemeiteket karcoljuk ki a bérelt lézerrel (de akkor nincs robbanás). Vagy megkerestek engem ezzel kapcsolatban, vagy el lehet menni az Egyetem téren lévő TicketPortal jegyirodában (1053 Budapest, Egyetem tér 5., 13-as csengő, az udvarban jobbra a földszinten, hétköznap 10-18 között.) Kösz.
pásztoridill
IEMF, complication magnet. A magyar Jekyll és Hydeként feszítő Szabó-Obersovszky öntudatpáros személye már a sajtóhír első felröppenésekor garantálja a fellow szervezők szerint a biztos kamut, bukást és gyors pénzfelmarási lehetőséget, egy kicsivel továbblépve pedig az itthoni szcéna újabb elkaparását a külföldi booking és promoting ügynökségek felé, de ezt is lassan megszokjuk. Péntek este a meglepően szellős és depresszív dubstepet visszhangzó MokkaCukka után/helyett inkább a Farkashegyi repülőtér marad meg, picsányi kis bekötőutat keresünk fél óráig Budakeszi közepén PT-vel meg Sajtossal, aztán megtaláljuk, a konklúzió pedig ívfényként ragyog fel (bár az igazi malter majd csak a következő este jön), a legjobb bulik Budapesten általában a valahova kimegyünk, állunk, helyzetfelismerünk hármasban sülnek ki. Táblák, csillagos ég, sorompó, fényszórók, csendes kis péntek esti pásztoridill. Ötezer ember helyett érezzük jól magunkat három négyzetméteren (se), roppantul meghitt pillanatok.
Szombat este Ninthszülinap a K2-ben. A felismerések és a ráébredések ötpercenként követik egymást, megjelenik az a Cherry, aki amúgy Jáván tengeti mindennapjait, árnyjátékot tanul, a K2 főnök régi jóbarátja, még én adtam neki anno Neurománcot és vezettem be a demoscenerek közé túlérzékeny gimnazista mindennapjaim feszültebb időszakában, gyerekkel sem kifejezetten nyugodtabb, de legalább (megismerési sebességet számítva) én sem változtam sokat. (Ez aggasztó.) A görkoris divatbemutatóban a lányok bizonytalanul mozognak sokkeréken, nem futnak falra, nem szaltóznak, az Art Macabre klasszikus Beast of Bloodra komponált vámpírkoreográfiája pedig egyfajta paródia akarna lenni, komolynak túl laza, paródiának túl görcsös, a zene hallhatóan rosszul vágott és ezzel valószínűleg még jobban aláástam az eddig sem fényes ázsiómat a komplett gárda előtt, szevasztok. A goahuszárnak meg boldogabbat, bár ezt majd személyesen átadom neki a hangcsiholóval együtt.
shit on my dick or blood on my blade
Most olvasom újra Gibson Pattern Recognitionjét, harmadik fejezet, kihagyhatatlan így a cím, legalább rajtamaradtok az RSS-aggregátorokon egy kicsit hosszabb ideig. (Csöppet kevesebb, mint két hét a Spook Country megjelenéséig. Céghez rendeljük és imádkozunk, hogy a Sziget előtt pont megkapjuk még, legalább tudjunk egy jó száz oldalt magunkba tömni, mielőttt elindul az egy hét munka-galériakészítés-beszámolóírás-cikkezés-ebéd-interjúzás-party-kétóraalvás tortúrája, rögtön utána következő nap már a Hajón figyeljük a Digit All Love és az Esclin Syndo kombóját), aktív hónap lesz az augusztusból is.
the start of something bigger
or
far less dangerous
No Berlin until sundown.
Miután sikeresen kitöröltem a fent látható 2201 moderálatlan üzenetet a THE DOSE oldaláról, sikeresen bejelentettem, hogy a július végére kitűzött berlini szám nem jelenik meg július végén, de legalább lesz hozzá ingyenesen letölthető videóanyag. MoFoMaN (Teryal, Levente) sem tagja a berlini utazás óta az újságnak, az új, nemzetközi gárda most épül fel. Onnantól kezdve, hogy pénz nélkül, csak lelkesedésből és dedikációból csináljuk az újságot, megengedhetjük magunknak, hogy csússzunk, furcsa a királyi többes, főleg úgy, hogy most tényleg és igazán magamra maradtam tördelésben, grafikai layoutban, interjúkérdésekben és cikkírásban is, a videóanyag viszont izgalmas lesz. És még mindig nem hiszi el senki a PDFet látva, hogy nem kérek súlyos pénzeket egy ilyen magazinért. (Ami az én tervezői készségemet és pénzügyi alkalmatlanságomat húzza alá, ugye.) Talán nem titok, hogy lesz benne Noisex, Frightdoll és Alec Empire, a többi interjút még nem lövöm le.
Tervezzük már a következő külföldi utat (és itt már jogos a többesszám), akinek van jókarmaforgató képessége vagy imamalma otthon, ugyan tekergessen már egy párat rajta a kedvünkért.
ECHOCHROME: Escher gone interactive
Harmadik sor, tinnitus.
Lekerekített szélű slimtokos TDK-kazettáról üzente azt először Bill Leeb, hogy lázadni csak kapucnis pólóban, hevederes nadrágban és legalább három, feketepiacról beszerzett implanttal lehet, én pedig ott helyben elhittem, amit a kávébarna Grundig magnó mondott, az utolsó taktusig. A ZYX Music egyre egyszerűsödő technoválogatásai, a csak hírből ismert World Wide Web és a rongyosra olvasott Neurománc után a cyberpunk a tizenhetedik ősz alatt végre testet öltött, olyat, amit időről időre kiszűrtünk a 120 Minutes interjúiból és a másolt VHS-ek videoklipjeiből, örök memento is lett a Gunhedből és a headsetes-pisztolyos gyárudvari jelenetből.
Tizenkét évvel később életemben harmadjára állok meg a PeCsában, körülöttem jó ötszázan, mellettem lázas rohamban fotóz és kiabál felváltva egy kopasz, szakállas, fehér inges srác, azt visítja a haverjának, hogy ez a cyberpunk, de ez tényleg az, tudod, cyber, punk, a színpadon ott. A vontatózsilipekbe szánt ambient, a Chatsubo hallásküszöbre tornázott bárzenéje, a végtelen tinédzserkori zonerunok ütemei - crossoverbe és electro-rockba forgatva nullázzák le a hallásomat a harmadik sorban, legközelebb megfogadom Karl tanácsát és tényleg beszerzek valami custom-made UV-szenzitív dugaszt. A lipcsei botrány óta több, mint óvatosan nyúlok a FLA anyagaihoz és a legtöbbjében sikerült csalódni is, talán csak a semmi újat mondó dalszövegektől ment el a kedvem vagy attól, hogy a Millennium óta rágyógyult egy hangzásvilágra a csapat és nem képesek feljönni onnan. Harmadik sor, tinnitus.
Van ez így.
(Setlist: Intro - Buried Alive - Vigilant - Liquid Separation - Bio-Mechanic - Maniacal - Internal Combustion - Millennium - Prophecy - Unleashed - Plasticity --- Gun - Mindphaser)
GASTRO RUN: Sunny Lounge
SUNNY LOUNGE
1035 Szentendrei út 36/A
www.sunnylounge.hu
A dekor minőségi, kulturáltan fülledt, barnában és narancsban fürdik a hely tőle, a plafonon szelíden ömlik el a vetített lilás-zöldes-pirosas hullám-imitáció, a plazmával szembeülni talán csak annyiból volt hiba, hogy huszadjára hibátlanul a retinámra égett a Túrós Brownie Szelet, többféle itallal próbáltam eddig kimosni, sikertelenül. A felszolgálással semmi hiba, meglepően gyors (ennél gyorsabb már csak a Wasabi kaitenzushija lehetne, amit azért technikailag is nehéz lenne überelni, max ha én ejteném el a vadlazacot a patakban ÉS nyersen enném meg helyben, de ebbe inkább ne itt), a koktélokat és a helyre jellemző shake-kombókat a következő alkalommal ejtjük el, a kávé bivaly.
Ha már a pán-ázsiai ízek helyett itt lyukadtunk ki, futunk egy kört a thai csirkelevessel és a wasabis burgonyapürével megfejelt háromborsos lazac-steakkel. Az ígért csípősség csak a végén dolgoztat meg, de akkor is csak enyhén - valójában mintha donburi-csirkével megszórt klasszikus rament kapnánk, a riasztóan vastag tészta helyett remekül átfőtt és ízekkel teljes rizstészta fogad, a hagyma nem csíp, a fűszerek a gyomor barátai, talán csak a lé kevés hozzá, de ez már csak kötekedés. A lazac jó választásnak ígérkezik, ezzel tesztelünk mostanában új éttermeket egyébkéntis, a főleg borsból álló (vagy főleg borsnak érződő) fűszerréteg kellemes háttérízt ad, a csúcs azonban a wasabival összekevert krumplipüré, ami inkább aromát ad - aki a kerítésharapó háromemberes könnyezős wasabiélményt kívánja, csalódni fog, aki csak az ízt, könyörögni fog a receptért.
Az étlap merészen választ be fogásokat számos ízvilágból, which means we're in for a couple of more rides. Maximális megelégedettség.
when you think in video
ああ残念だ [garbage in, garbage out]
Vagy központozok ide egy érezhetően kényszeres listát, vagy hangosan is bevallom, hogy a negyven fok és a négy tabletta ginzeng konkrétan kisütötte a maradék agyamat, amiből egyébként sem volt sok mostanában. Ezen lobotómia-közeli állapotban köszöntöm összes kedves olvasómat (karcoljatok be kommenteket, hogy tudjam, kik vagytok), napi negyvennek írni ezerszer más, mint napi tízezernek, de a napi tízezer miatt már ide sem írhatom le, hogy szívfájdalom, hogy csak nyolc DVD-nyi pornó meg hogy a ma este egyik legérdekfeszítőbb kérdése, hogy milyen addíció lehet a húgycsőnyílásba szorult Cornetto mogyoróreszeléke, jó-e avagy sem. Ezen lobotómia-közeli állapotban köszöntöm összes kedves olvasómat. (Az elkövetkezőkben a világ legjobb 90 perces slim TDK kazettája, a belvárosban talált koreai kifőzde, két TV-pilot és egy húszmilliós ajánlat kerül terítékre, véletlenszerű sorrendben. Addig újra megtanulok fogalmazni. Mindig a reggeli szendvicsezőben kell elfelejtenem azokat a szavakat, amikkel rendelnék, így mindig mutogatok csibészesen elkínzott arccal, majd sikerül a Tényleg Arany Kulcsmondatot kinyögni. Meg egy kávé lesz még.)
Another one down. A couple of more to go.
mérd le kétszer, mesd el egyszer
A Mathmos Jet Black életem első olyan lávalámpája, amit még akkor is be mernék rakni a Raidmax Ninja mellé, ha egy óra múlva izzó lángcsóvával tenné egyenlővé az utcafrontot. Mondanom sem kell, a Jet Blacket tavaly november óta nem gyártják, kancsalítja be a Király utcai Mathmos márkabolt eladója, aki stílszerűen utánam óvakodik be a boltba, ügyesen, én vagyok a két lábon járó hangszigetelés az amúgy pusztítóan jó, harminckettes cinekkel daráló drum'n'bass és közte. Az egyetlen eladatlan példány "bemutató példányként" árválkodik a polcon és 13,800 forintot is hajlandó vagyok érte szemrebbenés nélkül leperkálni, ha ideadja. Nem adja ide.
Állunk egymással szemben, a Fiú, Akinek Van Egy Lávalámpája és a Fiú, Akinek Nincs. Vegyél egy marsi állványt és fújd be feketével, párszáz forint egy tubus, mondja ő. Hát legalább, mondom én. Ez azt jelenti, hát legalább a faszoddal kéne a panaszkönyv első öt oldalát teleírnom. De előtte hadd vágjam le.
Bólint rá egyet, én strafelek.
Most egy esernyővel szemezek éppen. Fehéren világító LED-testű, 25 dolláros csodával, amit akkor is elővennék az esőben, ha három percen belül beázna és leföldelnék vele egy CERN-gyorsítónyi villámot.
body count on m7, live
Megbaszod bazmeg, hogy két kilométerre állunk Zamárditól, így a Balatonsound péntek huszonegyedik órájában Kókusz, aki egy órával azelőtt öt kilométerre volt még, ebben a pontban nyilvánvaló, hogy az univerzum passzentosan tette rá az estére a fékszíjat, de ez majd csak akkor derül ki, amikor második órája ülök már a Balatonparton és az egyetlen szám, ami még most is visszacseng, az a Snoop-örök What's My Name. Nyilván azért mentem le, hogy egyedül legyek végre és kikapcsolódjak több év után. A tizensokadik ismerősnél abbahagyom a számolást - miután az augusztusban beinduló új munkahelyem jövendő kollégáival összespannoltam a sokadik pálinkaházas találkozó alkalmával, lemondok a balatoni partyarcokkal kapcsolatos ingerekről, majd röviddel utána az illúziókról is. A Client lélekfacsaró, a magyar vicsorgós-oldalrágós partinépség nem érti a do you want to rock and rollt, a vízpart mellett üresség van és kipusztultság, indulás vissza Trentemollerre és csak apró csattanóképpen derül ki életem első stoppolásának harmadik percében, hogy voltaképpen az Anima Sound System fúvósa szállít be a Studiohoz, üdvözli Temesvári Balázst, utána meg már VIP-erkély, kék fény, mértéktelenül pozicionált szomszédébresztés. Négy kávé és két Burn után nem sokra emlékszem a fesztiválból, volt kihelyezett standja az I Love Sushinak, a Coca-Cola pultosai és az ott szóló zenék megkapják a maxpontszámot, a Zagar (yes) harmadik sorában ördögbotolókat tarkón kellett volna üvegezni, Hiperkarma Robira pedig csak rá kell nézni ahhoz, hogy fejben összeállítsd egy vizsgaidőszaki hobbipatika kéthavi bevásárlólistáját. Apró emlékkép follows next.
Forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps.
It was actually Alec Empire who recommended Zan Lyons to me, the God of Sadness comprised of forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps. Zan, he said, was something of a new breed of entertainers. Every time you pay the 10 euros at the entrance and hear the first 10 seconds, you know you're in for 6 more hours like that every single time. Zan tweaks his shit, he's got this violin and feeds it through distortion pedals and it is so strange at a party, we have to see it. The sheer absurdity of a distorted violin at an electro party and the small chance of both Alec and Nic Endo turning up at a party is something that makes you walk through a smaller district of similar streets and knee-deep puddles of rain that come to greet you every few steps.
So we've been walking for like 20 minutes and it's finally a small Japanese dude under an alcove who asks if we're there for Blade Runner or the other party. The "other party" seems to sound like fun but we end up paying 8 euros at a ragged black counter, a hidden hand-written scribbling giving us the right hint, "Zan Lyons vs. Blade Runner".
And then we enter.
A huge factory interior. To the left, a gigantic projection of Blade Runner without sound. Under that, under glittering blue light, forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps. With a violin, a Mac and some extra equipment. To the right, some four hundred people, in silence. Listening.
`You gotta hate somebody before this is over,' said the
Finn's voice. `Them, me, it doesn't matter.'
`Where's Dixie?'
`That's kinda hard to explain, Case.'
A sense of the Finn's presence surrounded him, smell of
Cuban cigarettes, smoke locked in musty tweed, old machines
given up to the mineral rituals of rust.
`Hate'll get you through,' the voice said. `So many little
triggers in the brain, and you just go yankin'~ 'em all. Now
you gotta _hate._ The lock that screens the hardwiring, it's down
under those towers the Flatline showed you, when you came
in. _He_ won't try to stop you.'
`Neuromancer,' Case said.
`His name's not something I can know. But he's given up,
now. It's the T-A ice you gotta worry about. Not the wall, but
internal virus systems. Kuang's wide open to some of the stuff
they got running loose in here.'
`Hate,' Case said. `Who do I hate? You tell me.'
`Who do you love?' the Finn's voice asked.
He whipped the program through a turn and dived for the
blue towers.
ベルリン: the rest.
"Berlin's like a refridgerator. Set on fire. And it's all empty."
(Alec Empire, Berlin, THE DOSE 3 interview)
Hétfő, hajnal három, csendben fénylik az Alexanderplatz, a Kaufhof és a Saturn között lassan süt fel a nap. A vágány közepén penetráns, hányingerkeltő ginzengbűzt árasztok, a hátam mögött dülöngélő (ülve!) MoFo szintén, neki a térdét vitte le majdnem a tisztítógép az idilli előtt pár perccel. Az egyetlen működő wifi T-Com tulajdon, két euro 15 percre, úgyhogy elsüllyednek az ingerek és marad a padra szorult csoffadás, nyolcvanvalahány percnyi várakozás, négy órakor indul az élet, negyed ötkor már két higgadtan megvető neonáci tapad velünk szemben az üvegre a peron túloldalán, kósza 28 órával azelőtt is eljátszottak egy ugyanilyet, csak két ülés távolságról. Megjegyzem, az ilyen apró pillanatoktól eltekintve nyugodt a város, a távolsági vonat alattomosan ringat álomba (engem nem), a repülő remeg, zajos, előttem hisztis ötéves csapkodja az ülés támláját, ezen sikerül elaludni, de még hogy.
Három év után sikerült újra összefutni a sisters.org partykommandójával, az isten tartsa meg a jó szokásukat, szegényebb lenne nélkülük a világ. A K17 négytermes megabulija kiábrándító volt: a DJ-k beatmatchingről keveset hallottak, a grindcore kisterem vérfagyasztó, az 80's-szintipop area láttán pedig egyértelmű: az éjszaka a hangoutról és nem a zenékről szól, de a zenék legalább rosszak. Tényleg. (És negyvenen a Noisexen? Come on. Sziget nagyszínpadra kéne őket küldeni, megvadítanának bárkit.)
Indiai, japán, koreai, szingapúri, thai és vietnami kajáldák egymás hegyén-hátán, kulturális programok egymás hegyén-hátán, élethelyzetek, amik egymás után rúgják a retinádba, hogy go with the flow, you can only go with the flow. Aztán, ahogy az utolsó este a biológus és kóder lakótársakkal koktélozva-kávézva körbevesz az élet, akkor jössz rá, hogy a stílus, az érdeklődés, az életvitel nem ragadhat le annál a pontnál, amivel az egész szubkultkaland anno elindult. You have to go with the flow, you have to open up. És nem keverjük a maganéletet a munkával. Nem.
(to be continued)
He can bless now, rock!
This is Zoog, faith healer of Angelspit, holding a most divine gift, a waterbottle given to him by none other than the Overlord God of Angst, Alec "I Single-Handedly Destroy Alien Civilizations and 2000 Years of Culture" Empire. It might just be the tequila that's waiting for him, though.
Friday and Saturday: there is chaos. Heaps.
I've got a broken red heart right on my left ass cheek and that's one of the least crazy things in the last 36 hours. A csütörtökkel kapcsolatban csak Frightdoll képét postolom be, az hangulatfestőnek és magyarázatnak önmagában is teljesen elég lesz, a videók természetesen sokkal erősebbek lennének, ha a Noisex menedzsere nem kötné az ebet a karóhoz, hogy a Youtube uploadokat is meg akarja nézni feltöltés előtt (érthető módon), úgyhogy azt a jövő héten fixáljuk.
Tekintve, hogy csütörtök este besült a videokamera a K17ben, a digicam töltőjét meg Pesten hagytuk, első körben sikerült beszabadulni a Saturnba, ahonnan sikerült távozni egy 70 euros battery chargerrel, majd vérszemet kaptunk, ennek az eredménye az a lenti képen látható.
Berlinben ideérkezésünk óta hideg és eső van, twenty-six fucking hours a day, úgyhogy ruhákat is kerestünk, amiket természetesen nem találtunk (a Newyorker és a C&A még rosszabb, mint Pesten), de legalább sikerült életünk legkellemetlenebb ruhavásárlási kísérletén átesni, remélhetőleg nyom nélkül. (Nem, erről hallgatunk.) A Potsdamer Platzon egyébként semmi perc alatt áztunk szarrá-mocsokká és még mindig nem kaptunk el semmit, which is nice.
Péntek délután! Másfél órát interjúztunk Alec Empire őistenségével, Karl Angelspit videóra is vette, a Dose mellé ezt is megkapjátok majd. Alec szőke, nyugodt, laza, hihetetlenül barátságos fej, bár amikor megkérdeztük, hogy mit nem szabad Berlinben csinálni, megjegyezte, hogy a nácik ne nagyon menjenek az ő kerületébe, mert az senkinek nem lesz jó, meg egyébként is mostanában sokkal dühösebb, mint valaha, ott meg is állt a diktafon egy pillanatra.
Berlin, Day One, niban.
Miután ma hajnal háromig szoptunk a wifivel és abszolút nem tudtunk kapcsolódni, röviden, túlélt élményeket kaptok filterezve. A K17 koncertterme a Gyár (oldalfal, elhelyezkedés) és a Kulti (színpad) keverékének tűnik első látásra, csak nincsen körülötte ajurvédikus étterem alkoholmentes koktélokkal, thai kifőzde és bevásárlóközpont. Az Angelspit-páros (igen, együtt vannak) remek, közvetlen és barátságos gárda (a segítőkészségük majd a következő postban ütközik ki igazán), Noisex Raoul egészen konkrétan leszakította a fejünket a színpadi előadással, a hihetetlen energiával, a döngölő minimaltechno-rohamokkal, Stereosisterrel meg a supportként felléptetett Frightdollal kapcsolatban csak maximális elismeréssel beszélhetünk, imádnivaló lányok. (Igen, interjú is akadt.) Aki Alexanderplatz-K17 távban akar éjszaka mozogni, vannak éjszakai ritkított járatok U- és S-Bahn mentén, de a taxi 10 euro pont, úgyhogy inkább azt javasoljuk, gyalog visszamászni meg egy órába is beletelhet. A mai nap élményeit később kapjátok meg, akkorra ugyanis már feltöltöttünk laptopot-kamerát-mindent.
Teljesen jól megközelíthető, menet közben kihagytunk pár Pulitzer-díjas képet az utcakölykökről majd' embermagas kőrakásokon.
Ez itt a darkhostel.de egyik szobája, pont a K17 mellett (a fenti képen a jobb oldalra látható barnás ház), zabálnivaló.
A K17 utcájával szemben van pont ez a thai kifőzde, gyors, nem kavar gyomrot, licsijuice 1.2 euro (végre a sűrűbbik fajta), a csípősük pont megfelelő, a desszertjük is jól nézett ki, jej.
Berlin, Day One.
Day one. Megtaláltuk Berlin legrosszabb romantikus olasz pizzériáját (Romantico Pizzeria néven fut, meglepő módon), az Alexanderplatz plázáiban rosszabb a választék, mint az Árkádban, az előbb lepörgött a tévében egy apró spot, japán kurvákkal, animált nindzsákkal és vérköpő kutyákkal, a városban amúgy mindenhol százötven centis koreai, kínai és japán turistalányok mászkálnak náluk nagyobb térképekkel, úgyhogy értékeljük a helyzetet, elég jól nyitottunk.
Az első dolog, amit megláttunk a repülőből. A második egy teli torokból üvöltő őrmesternő volt és egészen véletlenül minket üvöltött le. Nem volt szép, nem fotóztuk le.
Ők szépek, őket lefotóztuk. Ötperces ámokfutás eredménye az Alexanderplatz sarkán, kihagytuk az energiaitalos sixpacket, a tésztákat és az egyéb olyan apróságokat, amikért holnap kell elmennünk. Beleértve a gyömbéres energiaitalos sixpacket. És az integető elemes macskákat.
Az S2 hídja alatt elrejtett kerítésen találtuk meg a szombati programunkat. Elszántan tekergető japánokkal és homályos szemű VJ-kkel töltjük az éjszakát és szerintünk félpercenként azt halljuk majd a hátunk mögül, hogy rock! rock! rock!, a tapasztaltabbak már tudják, hogy ez mit jelent.