Nyolc hónapig voltunk összezárva egy szobában. Vagy tizenkettő. Egy idő után elvesztettük a számolást, kétszer teljesen összeomlott minden archívom, úgyhogy az IMDB-t kell visszakövetnem, hogy tényleg 2004-ben írtuk a Nyóckert, hárman, akik mind meg voltak győződve arról, hogy az ő vicceik a legszórakoztatóbbak egyedül a szobában, volt rengeteg kompromisszum meg tartalmi csavar, akkor Stephen Chow kínai vígjátékait néztem sorra és minden jelenetet abszurdra akartam csavarni, aztán valahogy ez lett belőle. Tudom, négyszer néztem meg sajtóvetítésen és mindig konstatáltam, hogy melyik poénon ki hogyan nevet, azóta sem tudom független szemlélőként megnézni a filmet, ez is pont olyan, amikor Jenny Quantum elmeséli, hogy elment egyszer megnézni egy filmrendezővel egy filmet, aki úgy végigelemezte menet közben együltő helyében az egészet, hogy kitépett székkel szerette volna az elemzőképességét kipöccenteni a helyéből. De a lényeg megvan. Megírtuk, kaszált a filt három díjat meg a New York Times Critics’ Pickje közé kerültünk (meg Spotty mutatott valami német reviewt, ha arra még egyszer rátalál, hálás leszek neki) a DVD-k különlegesebb disztribúció nélkül folyt el az országban, akkor tapasztaltam meg az első furcsa érzéseket is, amit nem gondoltam volna, hogy fogok valaha is, amikor valaki közli, hogy “letöltöttem a filmedet és megnéztem” és amikor megkérdezed, hogy miért nem fizetett érte, értetlenül kérdez vissza, hogy “miért?” (Heh.) De most már ez se nagyon számít, minden az entrópia meg Eris felé megy, de ezt is írtam már. És most ittam csak az első napi kávét meg. Értékeljétek, hogy ilyen állapotban is közlök.