Vannak az életedben olyan pillanatok, amikor a világ, freeze frame, megszűnik mozogni, te pedig fényes, remegő szélű Polaroid-képen nézed, mi robbant be az életedbe éppen, a gondolatok hosszú szálon nyúlnak előre, a hangokat gondosan letekerték, a gondviselő Photoshopja pedig szemnyugtató pasztellbe kevert mindent, elemezhetsz nyugodtan. Ez volt 2001. Az alternatív univerzumok kutatóinak ezzel az évvel a legkönnyebb a dolguk: kilenc és fél perces az a YouTube-ra posztolt videó, amely a 2001: Űrodüsszeia dimenzióváltását ábrázolja, rávágva az előző évszázad egyik legfelszabadítóbb számával, az OrbitalHalcyonjával (a Hackers főcímzenéje ez, tökéletes lenne, ha a világ bármely nagyvárosában landolva ez lüktetne a repülőgépek fejhallgatóiból, délutáni meleg napfényben), ez is lett az, ami nem valósult meg,. A mesterséges tudathoz legközelebb a 2000-es évváltás soha meg nem érkezett dátumváltási hisztériája, a Y2K probléma állt, az sem söpörte le a bankárokat és a kormányokat a Mercator-vetületről, a Holdon meg csak százmillió tonnányi jeget találtak a sarkköri területeken, dimenziókaput, monolitot meg idegen civilizációt, na azt lófasznyit se.

rezhdd_smallEredményes év volt ez pedig: Amerika laborjaiban kikotyvasztották CC macskát, az első igazi klónállatot (két hosszú hónapig várták, hogy kimúljon, nem múlt ki, csak utána írta meg a Nature a nagy hírt), az operációs rendszerek csatája új fordulatszámra váltott, megjelent a Windows XP és az OS X, a Google bekebelezte a Usenetet, a fórumok és warez boardok máig is biztosan és zavartalan futó ősét, aki pedig beindította a 9¬/11-es félelemgépezetet, leplezetlen dollármilliárdokat zsebelhetett be a védelmi, a külpolitikai és a pániklobbiktól. Japán kétszer is vesénlépte az európai popkultúrát, egyszer Fritz Lang örökbecsű osztályharc-fantasztikumát, a Metropolist írta újra gőzízű, tócsaszemű animébe, aztán Varsót, virtuális valóságot, családi idillként főzött kelkáposztalevest és Artúr király legendáját keverte össze a több év múlva felfutó MMO-őrülettel, így született meg az Avalon, Mamoru Oshii Balkán-ízű vetülete a Ghost in the Shell után. A nagy büdzséktől nem, de a jó ötletektől annál inkább szagló független játékipar (pontosabban a brit Introversion) megszüli az Uplinket, ezzel biztosítván a hackerjátékok lassan gyarapodó, de végeláthatatlanul terjengő utánpótlását, a magyar irodalmi folyóirat, a Prae pedig megjelenteti cyberpunk különszámát, amiben olyan címekkel kápráztatja el a hevült szemüvegű olvasókat, mint „Adatmezők közt: allegória, retorika és a paratér” vagy „A cyberpunk metaforái: ontológia, episztemológia és science fiction”, igaz, akik ezeket olvassák, egy rozsdás katonai bögrénél bonyolultabb tárgyba is lételméletet, grandnarratívát és önkifejezési piramist szőnek.

Buddhává aztán egy ortodox orosz mecsetben válunk, hosszan húznak el alattunk kékben, sárgában és piszkosfehérben játszó vonatok a tundravidék topográfiai neonparódiái között, fúj a pixelszél, másodpercekre rá már hatalmas cybermedúzával küzdünk, ami ha nem sárgás léggömböket vagy gyökérrendszerén keresztül érkező stilizált telefonhívásokat vet ránk, akkor ördöglakatokat penderít elénk, az elmosott, szöveges magyarázatokkal stílusosan tűzdelt videoklipvágásokkal szeletelt hallucinogén pillanatokat pedig a kilencvenes éveket visszaidéző dübörgő, lassan építkező japán minimáltechno színezi fel. Ha már vesénlépésekről beszéltünk, ez az, amiben Japán igazán erős: gyakorlatilag összelegózta magának Kandinszkij szinesztéziáit, a játéktermek kötöttpályás digitális agyaggalamblövész rail shooterjeit, az izzó rácshálókból felépített geometriai térszerkezeteket, amikre Gibson azt mondta: ez a cyberspace és lőn este és lőn reggel, nyolcadik nap, a kilencvenes évek technokultúráját éltető zenéket, a saját létét megkérdőjelező mesterséges intelligenciát, az emiatti világégést hátráltatni akaró hackert és így született meg Tetsuya Mizuguchi és csapata, az United Game Artists konzolcsodája, a REZ, ami 2001 novemberében átmosta a szigetország neonhajú, az égen is csak parallax scrollt meg phong shadinget látó, absztrakcióra érzékeny fiataljainak agyát. Teljesen.

A REZ maga a vizuális lipsync, lövéseink nyomán színfelhők robbannak, festik meg a négyzethálóba nyúló cyberbuddhista teret, ha a világegyetem alapját a négynegyedes kickdrum adja, a felütést pedig a nyitott vagy éppen zárt hihat, akkor minden egyes lövéssel mi adjuk rá az elfojtott, köhögő tapsra emlékeztető TR-808 clapset, hajlandóak vagyunk elfogadni a tényt, hogy szinesztéziával lövünk és azzal is lőnek minket, egyébként elbukik a K-Project rendszer, amelybe feltöltve magunkat időről időre előrébbhaladunk az evolúcióban, ilyen Japán szerint az élére hajtott Bildungsroman. A cél a transzhumanizmus egyik titkos végpontja, a tökéletes mértani gömbbé zsugorodott test meg az meg az ötödik pálya, ahol a japán matektechnóból Adam Freeland, a brit breakbeat-géniusz szétszeletelt, a Dűne mentát-scifije által inspirált száma, a Fear is the Mindkiller öntse el a mélynyomót, mi pedig a Future Sound of London kísérleti természetvideóihoz több mint hasonló digitális természetképben deriváljunk tűzfalakat, vírusokat, meg amiket a hallucinogénektől izzó designerek nem szégyellnek még elénk vetni. Ha már szinesztézia, akkor Trance Vibrator, adhattak geekek lucskot és a négynegyedre mindig jó hangfoszlányként simuló élvhangot a hátuk mögé öt órába helyezett barátnőnek, ez volt az első konzolhoz (és REZhez) köthető lapvibrátor, fehéren áttetsző, kék virágmintás, szomorúan olcsó bugyi előtt fotózva.

rez_4_2

Mindebben olyan nevek működtek közre, mint a pengevékony, szigorú hangártechno zsíros basszusokkal szolgáló szamurájistene, Ken Ishii, a szigetország leghíresebb goa DJ-je, Tsuyoshi Suzuki, aki azóta felfutott Joujouka formációjával próbált egyre jobban az elmúlt évek alatt alternatív-crossover elektronikát adni, Adam Freeland mellett a gaidzsin kultúra hozzátehette a soundtrackhez azt a hiphop-jazz-elektro Coldcutot, akit egyformán ért Grandmaster Flash és az ipari kultúra Throbbing Gristle-je, a háttérben pedig ott bújik meg az Underworld, akit mindenki a lager lager lager Born Slippyről ismer, ők viszont mégis Rez című számukkal pattantották el a rossznál rosszabb munkacímeket (K-Project, Project Eden, Vibes). Mizuguchit 2002 óta folyamatosan érik az interjúkérdések a Rez második részéről, 2007-ben csak annyira tört meg a jég, hogy PlayStation 2 és Dreamcast után XBOX360-ra is megjelenjen egy grafikailag továbbfejlesztett szélesképernyős változat, a Rez HD. A designer az absztrakciót megfogta más oldalról is – a hanyatt-Tetris Lumines az ő műve, a számos klónt szült láncreakciós robbantójáték, az Every Extend Extra pedig producerként vonta be őt újra a játékiparba, a cyberbuddhák korszakáról mindenki regél, új eljövetelükről pedig mindenki mélyen hallgat.