Eljött az ideje, hogy hét év után búcsút mondjak annak az oldalnak, ami így vagy úgy, de az otthonom volt. A döntés – az igazi döntés – gyors volt és fájdalommentes. Hét évig voltam alapítója, mindenese, néha szíve, néha agya, a legtöbbször ízlése és szűrője ennek a falunak, beletettem lelkesedést, szakértelmet, időt, pénzt, feláldoztam magánéletet, néha még egészséget is azért, hogy a rendszer továbbgördülhessen és ne veszítsen tempót. Egyetlenegy percet sem bánok, amit beleforgattam, egyetlenegy forintot sem sírok vissza, amit a partyszervezésben elvesztettem, mindenből lehetett tanulni. Ha a szerkesztőség nem bővült volna azokkal az emberekkel, akikkel bővült, akik közül sajnos már sokan ilyen vagy olyan indokból, de nem tagjai a csapatnak, még ma is napi-háromszáz-egyedi-látogatós blog lenne.
 
Aki igazán figyelte az oldalt, láthatta és érezhette, hogy jó ideje félszemmel, félfigyelemmel követem csak azt, ami itt történik. Nem az lett az oldalból, ami az álmom volt – túlhaladtunk már azon a kicsi álomképen, mások csatlakoztak mellém, más álomképekkel, egyre többen lettünk, a kontrollt pedig kísérletezésből, pontatlanságból, néha még döntésképtelenségből is ki-kiadtuk a kezünkből, ki-kiadtam a kezemből. Az utóbbi pár évben minden egyes LD50 születésnapon be akartam jelenteni, hogy vége, F8at ütök az adatbázison, szálljon a széllel mindenki, de valahogy sose jöttek a mondatok a számra, sokan voltatok itt, jó volt rátok nézni. Kezelni energiám nem volt titeket, kitörölni meg szívem nem volt. A hetedik születésnap adta meg az utolsó előtti bizonyosságot, hogy lépni kell: mindenki nosztalgiázni jött, várt egy olyan időt, ami már régen elmúlt vagy tisztelegni jött egy olyan emlék elé, ami még akkor is szép, ha mára már teljesen szétfoszlott.  

Az irányítást átadom Ninthnak. Sokáig gondolkodtam ezen a poszton, a döntésen, Tibor minden egyes hibáján és erősségén, mindegyikből kijutott neki. Ha viszont ránézek, még mindig azt az embert látom benne, aki a Marco Polo Clubban indult, a lelkesedése pedig átsütött mindenen. Akárhogy változtunk az elmúlt években, akárhová is jutottunk, még mindig azt hiszem, hogy ez a kétperces kis vallomás rengeteg dolgot megváltoztat majd, új lendületet ad sokatoknak, új lendületet ad majd neki is, az új kezdetből pedig születik valami teljesen más. Hiszem azt, hogy neki kell átadnom az egészet, ez a lehetőség és ez a prés kell neki most.

Álljatok Ninth mellé, csináljatok a siteból valamit együtt. Magatokért. Hozénak is üzenem azzal a blogbejegyzésével kapcsolatban, amit azóta talán már törölt: amit tervez, ingyen is meg lehet csinálni, keresni sem kell annyira sokat, ha pontosan tudja, mit akar elérni. Van a világon WordPress MU, Ning, Twitterből felépíthető tematikus fórum, rengeteg API, az előbbiekhez kódolni sem kell tudni nagyon, technikailag ezeket elindítani könnyű. Van egy oldalatok, van egy közösségetek, ott van az ujjaitok előtt az összes lehetőség, csak össze kell kombinálnotok őket. Elegen vagytok hozzá.

Én elindulok, másfelé. Az, ami itt felszabadul, lendületet ad egy másik irányba, ennek pedig itt és most, ma kell elkezdődnie. Nem száműzöm magam innen, de nem is leszek itt gyakran, ismerve magam, egyre kevésbé. Aki akarja, az a blogomon ugyanazt olvashatja, amiből az LD régen elindult, aki el akar érni, elér.

A Music for Airports, Brian Eno klasszikus, ambientstílusteremtő albuma szól most, szólt akkor is, amikor kristálytisztán láttam, hogy ezt itt kell elengedni és egy nagyon őszinte mosollyal, békével eltelve mondhatom azt, hogy köszönök nektek mindent.