Valami furcsa, szomorú, szelíd mosoly suhant át rajtam, ma hajnalban már sokadjára. Az este tökéletesen megírt, apró, de gond nélkül kikerülhető problémákkal tarkított ívvel mutat a halmazon kifelé, a Voodoo People Eskimo remixével az Inkubus Sukkubus tagjait is a parkettre csaljuk, érezzük is az ívet meg nem is, a ládák gyönyörűen adagolnak, a háromszögleadek gyönyörűen üzennek a harmadik szemeknek, a közepek a gyomrokba harapnak, a basszusok egyre közelebb rángatnak titeket és ahogy benneteket figyellek a deck mögül, a pult mellett, közvetlenül melletted, minden szempár ugyanazt mondja:

I like it with all you girls and guys. But not here. Not like this. This is not our village anymore.

Most leszünk hét évesek. Másodjára élhetem át az évben ugyanazt az élményt, amikor azt mondhatom azoknak, akik körülöttem vannak: most ne üljünk születésnapot, ez nem az az alkalom, amikor ünnepelni kellene. Akik ott voltak, eljöttek, velünk voltak, kitartottak melletünk: köszönöm nektek. “Ugye már nem lesz folytatása ennek többször?“, kérdezi a leglelkesebb fiú, ő az új generáció, a szemén látszik, hogy tud építeni, csak kell mellé egy programszervező, aki azt mondja, “neked adom a péntekeket és kezdj velük azt, amit akarsz, szerintem megoldod”. A szubkultúra most úgyis hullámvölgyben van, pusztít a recesszió, nem csoda, ha nem állnak meg a bulik a helyükön.

Szerintem már nem“, mondom neki. (Eközben egy monstrumnyi baldachinba kapaszkodom két térddel. Furcsa egy éjszaka.)

A jó bulik mindig furcsán vagy rosszul indulnak, egyébként, valahol átfordulnak, az energiák onnantól tudják, mi a dolguk. Hatkor a Blahán sikongat egy srác mellettünk a metróban, hogy csöpög az arcára, az orrára, a kezére a vér, de honnan, de honnan, a száraz plafonra mered. Két órára rá a servo.hatred baráti körrel meredünk hitetlenkedve a vietnami étterem sarkába, ahol ázsiai népzene mellett pörög a lehalkított magyar tévé, szuperhősök – Robin Hood és Sobri Jóska – futnak az avarban, aztán söröskrigliből iszom valahol a hajnal folyamán forró gyümölcsteát, ebből még akármi lehetne. Mindenki múltköszönteni jött, múltraemlékezni, hátha megragadunk valamit úgy, ahogyan az A38 tetőteraszán sikerült legutoljára, amikor még igazán a miénk volt a világ, a péntekek és a szombatok közösen teltek, a csillagokat meg leharaptuk az égről, ha úgy akartuk.

A jövőt nézem, furcsa, szelíd mosoly suhan át rajtam. Visszanéz.