Frankfurt? Manapság Frankfurt egy unalmas, lapos város és már akkor se volt kalandorbarlang, amikor ott éltem le a gyerekkorom egy részét, meséli L., meggyőzően forgatja a szemét. Én is meggyőzően forgatom a szemem és levonom a következtetést, hogy kolléganőm valószínűleg életében nem gondolt arra a száziksz emeletes banképületeket látva, hogy onnan lehetne basejumpolni, de azért elkönyvelem magamban: öt napon keresztül a világ legunalmasabb városában fogunk dekkolni és onnan közvetítünk le MINDENT a világ legnagyobbnak mondott japán filmfesztiváljáról.

A kép a frankfurti főpályaudvar férfivécéjében készült, hazaindulásunk után hat órával. Ha nem érted, annál jobb. Mi sem értjük, miért nem sújtottuk lángoló, cafrangos faszkorbáccsal a Ryanair és a Terravision teljes menedzserkarát. Nem érted, hogy ez mit jelent, de felcsigázott a faszkorbács? Kattints kidugott nyelvvel tovább.

A NIPPON CONNECTION fesztiválról ha nem tudsz semmit, az két dolgot jelent. Egyfelől lábroggyantóan műveletlen vagy, másfelől ótvarosan szarul működik a fesztivál promóciós kampánya. Valamikor korábban köhögött egy rózsaszínt a Twitch függetlenfilmes portálon a hír, miszerint Frankfurtban ott, aztán kiderült, hogy az egyik korai meghívott Shinya Tsukamoto is ott (ha még ő sem mond semmit, lábroggyantóan, de ő áll számos japán cyberpunk- és horroralkotás mögött), amire nyilván menni kell, ha már ő ott volt. Nekünk is mennünk kell, mondom Martonnak, a New Project fővillanyemberének, amire ő csak annyit kérdez meg, hogy milyen objektívet hozzon. (A képen a belépőjén okozott maradandó sérüléseket próbálja karabinerrel orvosolni.)

A ferihegyi első kávé közben (többször próbáltam idén hétezer méter magasan a napi elsőt meginni, miserably failed each and every time) több oldalnyi sűrűn nyomtatott programot nézünk megszeppenten, nem lesz 100%-os mission accomplishment, ha a felét elérjük az átfedések miatt, már megéri. Csinos (fehér-kék-lila) retúrjegyet is veszünk a Terravision buszjáratára még a fedélzeten, Hahnból közvetlenül bevisznek minket a Hauptbahnhofhoz, mint a villám. Egy óra, teszi hozzá Marty némileg kedvetlenül, múltkor legalábbis annyi volt.

Kilencven percnyi buszutazás után még mindig építkezéseket, kopár tájat, esőfelhőket és bajor pornófilmcímeket idéző táblákat látunk, marsi bugyborékoló penészgombához hasonlító péksüteményt eszünk, Marty csak annyit mond. There’s only one thing I don’t like, and that’s bullshit. And you know what this is? This is bullshit, man. Jogosan. Kilencvenkét perccel korábban a rivális buszcég poszterfiúja súgja meg nekünk, hogy a Hauptbahnhofhoz mi az életbe nem jutunk el csatlakozás nélkül, ezt pedig a Terravision standoslánya is megerősíti, kedves mosollyal hozzáteszi, hogy refund nincsen, de a metróút csak három perc.

Tizenöt percnyi metróút és egy eltévedés után megérkezünk a Hauptbahnhofra, szállásunk a pornónegyed szívében, egy Beate Uhse-Dolly Buster videokabin-kínai étterem háromszög kellős közepén (lásd fent), itt kezdjük el gyanítani, hogy igazából mégsem lehet annyira unalmas a város, a seftelő pakisztániakat Sven Väth-plakát, afrikai családidráma-DVD-kkel megpakolt hangulatbolt és piros polipszusikat hirdető rózsaszín japán étterem váltja egymást gyors egymásutánban, de itt még eltévedünk az esőben vagy kétszer, amíg végre sikerült megérkezni a Nippon Connection fesztivál rózsaszínre festett épületébe a Johann Wolfgang Goethe kampusz kellős közepén. (Közben felvetem a Messe mellett elhaladva, hogy felmászhatnánk basejumpolni valamelyik magas banképületszállodakomplexum tetejére, Marty hajthatatlan.)

Önkéntes buli ez amúgy, nem mondta nektek senki?, kérdezi a rendezvény főtolmácsa, akihez becsatlakozunk egy cigarettányi időre, elmondása szerint az egész rendezvény nonprofit, mindenki szeretetből csinál mindent és még így is monstre méretű megnyilvánulás, nem csoda, hogy tényleg a világ legnagyobb japánkulturális fesztiválja Európában, most már viszik több külföldi városba is turnézni a programot. Erre majd rá fog kontrázni két nappal később egy staff member, aki szerint míg tavaly tizenhétezren voltak a fesztiválon, most csak párezren vannak, de ezt még nem látjuk, rózsaszín az épület, esik az eső és time warpba kerültünk a TerraVision jóvoltából, úgyhogy épületet kell felderíteni.

Felderítjük. A remegő pénztárcák csak addig remegnek a standok láttán, amíg ki nem derül, hogy az összes DVD angolul nem, csak németül elérhető, a könyvek legnagyobb része szintén, a kapható egyéb holmi nagy része pedig gomi. A sarokban profi japánkonyha üzemel, a takoyaki azóta kedvenc (a jegyszedő fiúk rosszul lettek a szagától, de ez egy másik történet már), a szusi extrafriss, a konzolszobában elhelyezett ritmusjátékokban jól elverjük egymást, aztán megyünk a második emeletre belőtt NIPPON DIGITAL terembe, ahol végig kísérleti, animációs és függetlenfilmes alkotásokat adnak.

Az Open Art Animation által felkarolt rövidfilmes válogatásra ülünk be elsőként. Saku Sakamoto THE FISHERMAN című tizennégyperces eposza (fent) gyakorlatilag a vállán elviszi az egészet (és egyben ez is adja a legnagyobb ingert), a Peter Chung-féle Aeon Flux grafikai világát idéző darabban egy sivatagi világban különféle turbófajárművökön utazó, de javarészt inkább repülő arctalan néger harcosok csáklyáznak le egyre nagyobb halakat, miközben homokba ágyazott különféle harci naszádok között cikáznak. A film abszurditását rengeteg képi geg teszi még kiműveltebbé, a stíluskavalkád miatt a film talán veszít is japán mivoltából egy kicsit, előnyére teszi mindezt.

Többször is bemutatásra került a fesztiválon Yosuke Sakamoto 2007-es alkotása, a THE DANDELION SISTER (fent) – húsz percnyi lélektépő pillantás egy ágyhoz kötött virágnővér és a tőle idegenkedő, majd egyre jobban megkedvelő fivére közti kapcsolatba. A stop-motion technika a koranyolcvanas évek kelet-európai látványvilágát hozza vissza, a komponálás lassú, a hatása viszont eléggé súlyos és alapos, ezt viszont sikerül is helyrerázni Isami Hirabayashi darabjával, az A STORY CONSTRUCTED OF 17 PIECES OF SPACE AND 1 MAGGOT-tel, amelyben egy toronyház tetejéről faszverő önjelölt művészpalánta létét követhetjük végig, halála után hangosan gondolkodó féreg formájában. Üvöltveröhögős, elnemhiszemhogyos darab. Erre ráharap még Jun Awazu NEGADON: THE MONSTER FROM MARS című kaiju-CG-je is, steampunk futuro-gőzrobot a Japánt fenyegető szörny ellen, űrcsata, családkatasztrófa, ami csak kell.

Ami jó kedvünk volt, azt alaposan és megfontoltan zúzza a padlóba Katsuya Tomita ROUTE 20 című filmje (fent). A pacsinkóba belehülyült pár vergődése a japán társadalom szélén nem valami szívderítő, lúzerségüket igazából szívünkbe sem tudjuk nagyon zárni, a fiú a helyi kisstílű jakuzafőnök kérésére árulna golfütőket, de inkább ragasztót szív naphosszat (ha nem pacsinkózik), barátnője ha nem vele nézi a golyókat, barátnőivel lóg és a pasikmindfaszok litániáját mormolja, a film végén a fiú ragasztótól doseol over, a lány a barátnőjénél talált crackkel szakítja szét magát, száguldás az autópályán, filmvége. Kibotladozunk, hunyorgunk.

(folytköv, amelyből kiderül, miért szar a fiatal japán munkanélküliek élete, miért nem jó, ha nem szakavatott emberek tartanak bondage-bemutatót, továbbá miért jó Uganda éves GDP-készletét felzabáló robbanásokat látni óriási vetítővásznakon. addig pár képet hétfőről, by Marton.)