Vakondok 2: film undergroundról, tehetségről és a lehetetlenről

in watch by

Tettünk fel neked a gépre… szünet, dolgokat. Szerintünk tetszeni fog. A komplett Elendernek eláll a pólója húsz fokban a ventillátortól, én meg megilletődött, apró gyermekként (kemény, sose gondoltam vissza arra, hogy valaha voltam gyerek is, persze mások szerint sosem voltam más) állok a pult mögött, értem, hogy dolgokat, de balról jobbra akarok menni a Golden Axeban a törpével, annak bárdja van. Nagy bárdja. Adjátok ide a nehéz szürke műanyag dobozt. Pár óra elteltével újra meg újra megnézem a Second Realityt, végre olyan videoklip, amiben jó a zene, absztrakt a látvány, szinkronizálva van a kettő, ritmusos. Nagyon jó. Elindítom még egyszer. (Három nap múlva phongot meg raytraced tiefightereket vakarok ki a zsemléből, mit nekem elesdé.)

Aztán eltelnek évek. A demoscene fejlődik, én is vele együtt, zenét írni tanulok, mert a demosceneből ezt tanultam, lemezújságnak írok tartalmat meg gyártok borítót (floppyrólváltás óta nincs meg a Morphosis 1 óta semmi, ha valakinek megvannak az eddigi számok, könyörgöm!), mert ezt láttam, az absztrakt és a szerves látványvilág keveredésére esküszöm, mert az a legizgalmasabb, de ha az absztrakt mozog és hangot ad, már az is jó, táblázatban látom a zenét, miközben hallgatom és valahol nagyon régen felesküdtem arra, hogy hatvannégy kilobyteból is lehet díjnyertes “videoklipet” csinálni. Nehéz beszélni az underground alkotóművészet igazi kincsesbányájáról, ebben nőttem fel, a magyarázkodás, magyarázat, a sávváltás lefelé mindig lendületet tör.

Hála az égnek, másoknak nem. Idén ijesztően sok dokufilmet néztem, egy magyar vitte el a csúcsot közülük, a Vakondok 2, a Cserepesház kellős közepén (fenét, jobb hátul) ülök és remeg a lelkem, ahogy az első három perc introja darabokra szedi a retinámat (megint) meg a fülemet (megint) meg ami közte van (többször) és vigyorogva tudom üzenni a készítőknek, hogy ezzel finoman letarolták a mezőnyt (megint), azoknak pedig, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miről beszélek még mindig, itt az idei fakkje dokumentumfilm oldala, fent a trailer, itt egy magyarázócikk, ez a magyar bázis, innen meg elkezdheted leszedni a produktumokat (sose jössz ki belőle, ha egyszer elkezded). Alul meg az introzene, Echolith. Apró, háromszöglapokból összetett loveletter sokunk lelkének.

Köszönjük. (Januártól tölthető a film. Türelemmel addig.)

echolith – we are still here (moleman 2 ost) by echolith

Writer, journalist, creative. Had book on future scenarios and a New York Times-acclaimed script on the big screen. Insatiable love for weird stuff, Asian cuisine, pop/altcult, coffee, eyecandy, anything with a Scoville rate or a frequency. Makes music, too.