Már csak azért is szórakoztató az az olvasói levél, hogy túl hosszú mondatokat írok, mert még emlékszem egyetem harmadévről a szomorúan férjezett, leszbikus angoltanárnőre, aki ugyanezt mondta, weird vocabulary, outlandish grammar, ezekkel a szavakkal, utána írtam neki az Üvöltő Szelekről egy ötoldalas félévi esszét. Tőmondatokban. Szerinte életem legjobb írása volt, szerintem ujjazzon magának gyereket holnapig. Leegyszerűsítem: nincs túl hosszú mondat.

Bohumil Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című elbeszélésében csak vessző van, pont egy szál se, ez valószínűleg már péniszkomplexus lehet, hogy mindenhol csak a vessző, csak a vessző, igaz, a szürrealisták ezt automatikus írásnak hívták és boldogok voltak, ha sikerült a flow-élményt annyira megközelíteni, hogy írhattak, ami csak a csövön kifért, ugyanezt az angolszász irodalomtudomány is ismeri, csak ők stream of consciousnessként hivatkoznak rá, ami kijön, az kijön, ilyen az is, amikor fanfictiont írtok, csak arra nem szentelnek fejezeteket művészetelmélet-tankönyvekben, hanem kimegy a Merengőre, aztán három üveg oportói kell ahhoz a Balaton-parton, hogy megértsük: az elsődleges és másodlagos nemi jellegek lehet, hogy megvannak a becses írónak, de az élettapasztalat, mint olyan, még várat magára. Legalább tíz évet. (Ez 117 szó volt, ennyiből egy teljes részleget le lehet százalékolni, végkielégítés nélkül.)

Ha már irodalom, az angol BTK irodalomszigorlatos mentőregénye, a James Joyce-féle Ulysses utolsó fejezete, Molly Bloom belső monológja két mondatból áll, az egyik 11281 szavas, a másik meg 12931, de szólok, hiába írják az irodalomtörténészek meg mondják az irodalomtanárok azt, hogy ez mekkora irodalmi teljesítmény és milyen leképezése a kortárs női elmének a pszichoszexualitás széttöredezett elméleti síkú tükrében, a szerzők ilyenkor körülbelül sajtreszelővel meg egy csehtamásnyi pohár hideg vízzel sírnak az erkélyen naponta többször, aztán visszamennek a dolgozószobába és dafke beleírnak az amúgy egészen érthető párszáz szavas mondatba még pár tízezer karaternyi bővítményt, mert gyűlölnek titeket meg valaki majd csak visszafejti belőle az apokalipszis összes lovasát, nyereg alatt puhított straponnal együtt, közben pedig csak éhesek, fáznak, nem értik meg őket és már egy évtizede, hogy nem, de itt a főszerk már kitörölte, hogy mit nem. A rezidens olvasók már értik, ők dobhatnak egy hatoldalúval, ha négynél több, ugorjanak a következő oldalra.

A gonzó, hello, this is what happens here, csak hogy megjegyezzétek, élményadó zsáner. Ahogy a zeneművészetin letolják azt, hogy egy koncertélmény emlékmaradványainak közel nyolcvan százaléka a színpadképről szól, csak húsz az effektíve lényeginek számító zenéről, úgy a gonzó is a düh, a pornó, az erőszak és a lendületből elfogyasztott tudatmódosítók (vagy pótlékok) nemkívánttörlendő függönyén keresztül azt mondja, ami a nap végén a lényeg marad, ilyenkor lemész gyerekbe, akit még nem érintett meg a szocializálódás kellemetlen, hazugságokkal terhelt folyamata és kimondasz bármit. A gonzó dühös erekciója gyakorlatilag olyan, mint az amerikai mélypsziché szomorú apaképe, a pár évszázaddal korábban még tengerészként ismert űrhajós: mindenki három lépést távolságot tart tőle, de mindenki szeretne a helyében lenni egy kicsit. Kezelje mindenki a különbözőséget a maga helyén. Go make rock.