“this is sunday. everybody’s a fucking editor”, he coughed into the geisha shaped mask that gathered the invaluable Budapest flu virii and converted it into Brazilian coffee, the liquid pouring out of the figure’s miraculously shaped vagina with a set of golden, resonating labia.

Két tele kézzel maszturbálni, miközben méretes csokidarabok loccsannak szét a szádból, mind ezt várjuk, mondja Dylan Moran lelkészriasztóra illuminált állapotban, na majdnem ez van itt is megint, valamelyik monitoron a Future Funk Squad londoni ugorjalevegőbe-azénekesnőnkjómellű-hopja, a másikon meg Armitage, a hazai Gibson-fordítók ROCKja, akivel a The City prezit elemezzük meg bontjuk szét éppen, mindent elborít a kávé meg a koriander szaga, QR-kódokkal terjesztett kalózrádiókat, lokatív társkereső oldalakat, Google Streetview-megoldásokat oldalról szolidan torkoztató megoldásokat nézünk, aztán valahogy bejön egy RealDoll-dokumentumfilm (nem embedelhető, úgyhogy klikk ide) ahogy egy darabokrahasznált babát vesz szemügyre a szerelő (pardon, A Szerelő, ilyen körökben kifizetődőbb már így), ötödosztályú belga gyorsétterem csiga deluxe menüjét megszégyenítő darabokat tesz az asztalra, nézi, pár kontinenssel arrébb ebből már jósolnának, aztán azt mondja, “kifogyóban vagyok a pinából”, aztán nekiáll térdet fúrni, a Twitterről meg beúszik oldalt a két évvel ezelőtti japán divat-underground-cikk, a részben krómból és fraktálszerkezetből összetett Fuck Bear. Tanulságos ez a vasárnap, ki kéne engednem az ipari évek legsavasabb számait feldolgozó mariachi-sokaságot az ágyneműtartóból, E. is ott szorongott velül több héten át, azóta ha meglát, minden mondatot úgy kezd, hogy HALLOD? Persze, hogy hallom. Én tettem oda őket.