A kínai újév csodálatos volt, a Fehér Tigris első körmös pofonja egy utcai szamurájokra tervezett fogászaton ért, ahova hajnal ötkor is megérkezhetsz, hogy a küldetéseden a város felett egy hajtómű kiszakította a jobb felső ötöst és implantátumot kérsz, a váróban Bede Márton egy joviális vidéki fröccsöntő tévedhetetlen mégkétdecis modorában locsolja egymásra az összetevőket, a kettőezertizes büdzsé meg egészen jól tart, mert már szürke ing van rajta, nem elméretezett fehér kuktacouture. Tegnap aggódó tweet fogad, hogy a lakástűzben leégett-e a netkábel, hogy nem postolok nektek semmit, de igazából lakástűz sem volt, bár két osztag tűzoltó másfél óráig létrázott fel-le a ház előtt, de az is csak a jég miatt volt, viszont kaptok tartalmat, rengeteget küldtök is meg találok is, csak időnk nincs kirakni, be vagyunk szorulva egy belvárosi irodába, ahol csak kávé és gyá van, mértéktelen mennyiségben, ott gyártjuk a jövőt, esténként meg a fenének van kedve postolgatni, örülünk, hogy van lábunk, amivel formagyakorlatot tudunk járni, de néha még azt sem, viszont az elmúlt hetekből kiderül, hogy mindenki robotnak tart, amiben biztos van ötven százalék jó, viszont ötven százalék szomorú is, úgyhogy szembekacagjuk a világot, főként a cím tudatában, üdvözöljük azt a valakit, aki a mailjeink között turkált, legközelebb inkább csak kérdezze meg, amit akar, egy időre megint eltűnünk, az alagút végét viszont látjuk, ízekkel és illatokkal együtt és imádni fogjátok, meg mi is, ha kész van, we shall roar at the sky and then set it on fire. And then, guess what. Bírság, that’s what.