Nosztalgiaízű, gyomormozgató basszusokkal és kávé helyett használható ütemekkel teli gyerekkori kedvenc cukorka a Médium-Hang-Esztétika tanulmánykötet. A Batta Barnabás szerkesztette gyűjtemény ugyanis hiába kapta a “zeneiség a mediális technológiák korában” alcímet, az az átlagolvasó számára ez nem sokat jelent – ellenben nagyszabású ívet húz az elektronikus zene előtörténetétől az iPod designelméletéig. Hozzátesszük: egész stílusosan teszi mindezt.
USB-csatlakozót az agyunkba a szemünkön keresztül. Egy ilyen borító után nehéz még egyértelműbbnek lenni: megvan az új gestalt, összeolvadt az agy, a gép meg az általuk létrehozott közös, boldog, Woodstockig is visszaeredeztethető kollektív hallucináció, az áramszünet az ördög, az elektronikus zene törzsi rítusokig visszakövethető repetitív folyama pedig a szívdobogás. Egy ilyen világban tanulmánykötetet létrehozni a techno múltjáról és jelenéről merész egy terv, a lexikont és lemezboltot felváltotta a Hyperreal (majd a Wikipedia), a YouTube és a Beatport (csak hogy a legálisaknál maradjunk), a pesti fiatalok pedig minden sirámtól eltekintve egészen tág stíluskavalkádból válogathatnak, ha már partykról van szó. Nehezen lehet itt újat mondani, stílusosan kell, bőven meg nagy rálátással, így fanyalog az egyszeri olvasó, aztán kinyitja, tartalomjegyzékig lapoz, áldja Ignácz Ádám zeneesztéta kezét, aki a huszadik század zeneelméleti, kompozíciós és hangszeres történetét vizsgálja az elektronikus zene szemszögéből, a zenei futurizmustól az Ondes Martenot-ig és a Hammond-orgonáig, a vonalat aztán felkapja Frank Ilschner tanulmánya a kollázs- és loop-megoldásokról, illetve a zenei újra- és átszabászatról. Központozza ezt többek között E. Ferrand és H. Schellinx popkulturális, körbetekintő utalásoktól hemzsegő olvasmánya az elektroakusztikus improvizációról, az utalások olyannyira sűrűn vannak elhintve, hogy szívesen látnánk margószélre vetett kulcsszavakat, amikbe kapaszkodhatnánk (ha már linkgeneráció vagyunk), a kötet egészéből pedig olyan gyakran ugranak fel az olyan újítók nevei, mint John Cage, Steve Reich vagy Terry Riley, hogy a Médium-Hang-Esztétika folytatásában (mert kell lennie ilyennek) hosszú oldalakon át kell részletezni érdemeiket.
Batta az elektronikus zenei evolúció vizsgálatával kapcsolatban két fontos kérdést is felvet: az egyik az, amit Stephen Hawking is pedzegetett evolúcióelméleti oldalon: az emberiség kollektív DNS-ében ugyanis hiába nem észlelünk szignifikáns változásokat az elmúlt évszázadokban, az általunk felhalmozott (és várhatóan tovább halmozódó) információtömeg ugyanolyan evolúciónak tekinthető, csak az emberi testen kívül található meg mindez. Az információelméleti és kulturális evolúció legjobb példája pedig az elektronikus zene (azon belül is a digitális forradalom utáni elektronikus zene) ezer irányba futása (ez a második kérdés), amit tökéletesen indít azzal, hogy a drum’n’bass törtüteme miként mutatkozik be a legendás Tresor klubban és fejez be azzal, hogy miként szakad ezer darabra hardsteptől tech’n’bassig. Mégis hiányzik az a felvetés, hogy milyen irányokba mutat az elektronikus zenei stílusok fejlődése – mindez egyfelől teljesen felesleges annak ismeretében, hogy az egyes alfajok hogyan töredeznek szét a rajongók által is lassan követhetetlen sebességgel al-al-alzsánerekre. Másfelől az iránymutatás mégiscsak szükséges, az olvasók megnyugtatása miatt legalábbis, a folyamatos eszkalálódás ugyanis már nagyon régóta nem vezet sehova, csupán öncélúan süvít előre, ezt pedig egészen tág értelemben, az elektronikus zenétől elvonatkoztatva is mondhatjuk.
A kérdés megválaszolásra kerül, igaz, teljesen más síkon: Mihály Kamilla formatervezési trendekről és a high-end esztétika térnyeréséről, míg Markó Barbara a designkultúra és a végletekig való egyszerűsítés felé törekvés oldaláról mutatja be az egyre kisebbé váló zenelejátszókat, amiknek evolúciója az iPodban csúcsosodik ki. Elkerülhetetlen a zeneipar átláthatóságának, a zenetermék letöltésének, illetve a netlabelek, mint digitális terjesztési mechanizmusok vizsgálata is: a kötet pedig amennyire nem mutat előre 2010-en túl, annyira jó támpontokat ad a körülöttünk és – főként – a fülünkben/fejünkben létező zenék vizsgálatához, egyes esetekben még újraértelmezéséhez is. A könyvet alkotó tizenhét tanulmány többnyire olvasmányos és szórakoztatóan emészthető mindazok számára, akik szubkulturális, zenealkotói vagy -hallgatói, netán médiaelméleti vonalról közelítik meg az elektronikus zenét: a kötet számukra mindenképpen hiánypótló és beszerzendő.