Akrobatikus muay thai akciófilmeket nézni olyan, mintha karikás ostorral kapnád el a felszálló Boeinget, hogy a légörvény hosszú másodpercek után pont a heves és feszengő stewardess éhes szájába repítsen: drámaian valószerűtlen és egyben ördögien hatásos. A könyökre, térdre és egyszerű brutalitásra komponált thai harcművészet olyan egyszerűen – megvan, hogy amikor valami annyira tiszta és egyértelmű, csak nevetni tudsz rajta? – sajátította ki magának a producerekkel és kokainnal teletömött ún. kreatív hotelszobákat, ahogyan Jet Li söpri tisztára az edzőtermet a japán mételytől >a Fist of Legend egyik klasszikus jelenetében.
A 2003-ban filmvászonra került ONG-BAK (vicces, a Mátrix-trilógia ugyanebben az évben öli meg a cyberpunkot, ennél mainstreamebb már nem lehet, hogy apádtól az államig mindenki átbasz téged, Indiának meg igaza volt azzal, hogy az illúzió örök, igaz, a jógik gyökereket rágnak, randák a fogaik és húgycsövön keresztül szívják fel az esővizet, ha kell), térjünk vissza, az ONG-BAK megmutatta ugyanis az európai producereknek, hogy ezt kell lemásolni ötezerszer, nem a párizsi taxisofőrökben meg a hongkongi akciófilmek európai átirataiban van a pénz. Ha nem nézted meg a videót, nézd meg, irigykedj, bonts egy sört, gyere vissza. Európának, Kínának, az öregedő Jackie Chan – Jet Li – Donnie Yen hármasnak int be órmotlant Tony Jaa, az emberek vállán szaladó, üveglapok között szaltózó thai népi hős, akit rohamrendőrök helyett küldenél be tüntetésre és utána eladnád élő egyenes adásban az egészet a vezető hírcsatornának, csak a reklámfelület egy percéből vehetnél új májat, hasnyálmirigyet és teljes arcplasztikát.
Mögötte int be szintén a harci koreográfiákat kiötlő ex-kaszkadőr Panna Rittikrai és a film rendezője, Prachya Pinkaew, akik a thai akciófilmek új generációját szülték egész menő trónusra: Luc Besson is csak uncredited executive producerként tudott bekerülni az IMDB-re, neki köszönhetően indult be az európai terjesztés. Az alábbiakban: hét thai akciófilm, amit (remélhetőleg) nem láttál, készülj.
ONG-BAK (2003)
Ezt láttad az előbb is, ha minden igaz, ez az igazi aranytalapzat, amire minden betonoszlopot rugdaló muay thai harcos azt fogja mondani, hogy csecse ugyan, de élőben korántsem vernek ilyen szépen agyon, úgyhogy higgadt ember legyen a talpán, aki ezt megnézi, aztán a józsefvárosin akar majd a kofák vállán szaltózgatni a higanygőzben. Mint minden jó akciófilmben, itt is harmadlagos a történet, ráadásul alapos hátránnyal kezd, akinek már a kínai mesterért-bosszúálló kungfu-filmek cérnavékony sztorijától is remegni kezdett a keze. A világ háta mögötti thai faluból elrabolták a szent Buddhát, a falu lakói pedig minden kincsüket összedobva vesznek egy vonatjegyet, hogy a legerősebb famászó fiú visszahozza a szent ereklyét, legyen termés, meg ami még kell a világ háta mögé. Harcokat nem intéztek még el ilyen egyszerűen, embert nem rúgtak térddel ennyiszer arcon, halántékon és mellen, de mindenki megtalálja magának a számtalan fegyveres és fegyvertelen kéziharci jelenetből a kedvencet, ha számít valamit a globális filmes műveltség, áldozz rá másfél órát és utána tüntess el minden törhetetlent a kezed-lábad ügyéből. Pusztítani akarsz majd. Garantálom. (Még négy kulcsszó: nincs wirefu, nincs filmtrükk.)
TOM YUM GOONG (aka THE PROTECTOR) (2005)
Csípős-savanykás, nemzeti ételnek számító ráklevesről kapta a nevét a film, ne kérdezz rá, Tony megfutom a háromszázat a papírlap élén anyád szívéig Jaa pedig ugyanúgy egyszerű, de erős vidéki bugrist alakít, csak most egy elefántot raboltak el Buddha helyett. Ha az Ong-Bak brutális volt, a Tom Yum Goong még jobban az, még jobban bizonyítani akar és a saját trónját döntögeti, sok tekintetben sikerül is neki. Jaa bemutatja a muay thai győzelmét a capoeira, a kung fu és az oldschool orosz stílusú medvebox felett, üveglapon fut fel, többet bír el egy APEH-ellenőrnél és a film egyik csúcsjelenetében – ezt egy karácsonyi filmnézés közben számoltuk össze pár éve – negyvennél is több kart és lábat tör vissza gyors egymásutánban, szúrt hasi sebbel.
Ahogy a Children of Men esetében emlegetik a filmművészet legjobb tízperces, vágás nélküli akciójelenetét, itt is van egy hasonló, öt perc körüli, vágás nélküli jelent (lásd fent), ami ugyan nem a legreprezentatívabb a film szempontjából, de érződik, helyenként realistábbra vették a filmet, el lehet intézni embert egy jobbhoroggal is.
ONG BAK 2 (2008)
Sokat várt, sokakat szájhúzásra késztető darab – aki a Tom Yum Goongnál is többet várt (mint az optimista szerző), annak utána sokáig siratóasszony íze volt. (Ne, ezt se kérdezd.) Hosszas, de szép üresjáratok egy fiúról, akit egy orgyilkosfaluban nevelnek több különféle stílusra – Tony Jaa gyakorlatilag újra legyártattta magának az új portfoliót, csak mozikban vetítik a YouTube helyett és még nemzeti botrányt is kavart vele, amikor kiderült, hogy filmet rendezni mégsem tud, két hónapra elvonult a forgatás közben a hegyekbe (egyes nyelvek szerint fekete mágiát gyakorolni), a helyi tévében aztán könnyes szemmel kért elnézést, majd a befektetőktől extra támogatást a film befejezésére – na ez mind érződik. A koreográfiákkal természetesen hiba nincs sok, hagyományosabbnak tűnő fegyveres harcokat azért már kaphatunk háromosztatú tigrisszelidítő bottal, rövidkarddal, fél sziklával, tarackkal, amivel akarjátok. Külön élmény, amikor rögtönzött platformerként oldalról látjuk a verekedést, Jaa bal kéz felé saskarom kungfuval oszt, jobb kéz felé pedig klasszikus muay thai technikákkal tesz bele valakit a ház falába. (Igen, lesz jövőre harmadik rész.)
BORN TO FIGHT (aka KERD MA LUI) (2004)
Nyilván nem konvergál a valószínűbe annak az esélye sem, hogy egy fogolytáborba thai nemzeti élsportolók által alakított igazi thai nemzeti élsportolók kerülnek, akik utána az ország tépett, ámbár meglehetősen szilaj zászlaja alatt szublimálnak több tucat katonát fáról lerúgott gyümölcs, focilabda, zászló és hasonló tábori felszerelések segítségével, az ifiválogatott thaibokszos szubtinédzser alakításáért meg a féllábú focilabdás alakításért már megéri, aki pedig szereti azokat a jeleneteket, amikben egy ember úgy zuhan le, hogy négyszer csapódik vissza a feje négy különböző kiszögellésből, az imádni fogja ezt is, mint ahogyan Luc Besson is imádja és a Banlieue 13-be és annak folytatásába, a B13: Ultimatumbe (de ezekről is egy külön cikkben) is átemelt annyi elemet, amennyit csak lehetett, mert ami Thaiföldnek a muay thai, az Franciaországnak a parkour, köszönöm, hogy elmondhattam, lépjünk tovább.
DYNAMITE WARRIOR (aka KHON FAI BIN) (2006)
Westernthaiboksz a javából, a mezőny legegyénibb és egyben leggyengébb darabja is, bár egyszer legalább szeretne mindenki átugrani egy égő szekéren, átforogni a levegőben a nekidobott wokok és fadarabok között (nem felett, között), majd ráugrani és átfutni a nekilőtt rakétán. Nagyon régen láttam és hangosan sírtam rajta, kevés az akciójelenet, a bullshit pedig annál több, de a hét gonosz szám és meg kellett tartani, meg amúgy áll a konklúzió, hogy ha nekedmennek, ne olyan dolgot kapj fel védelmül, amit utána beletörnek a tüdődbe.
CHOCOLATE (2008)
Pinkaew kezd visszatérni önmagához, öt évvel az Ong-Bak után, új felfedezettje egy lány, JeeJa Yanin, aki szerepe szerint autista, ennek megfelelően színek szerint válogatja ki a leértékelt cukorkákat, Bruce Lee technikáit tanulja a tévéből – a Marvel-univerzumban Taskmaster tudott ilyet -, aztán no fakes no wires real injuries könyök-térd-könyök ver, a kameramunka viszont sokszor elnagyolt, a rúgások sokszor, úgy tűnik, a fájdalomfetisiszta kaszkadőrök orra előtt suhannak el, az ütéseken nincs nagy hangsúly, a Kill Bill-re hajazó jelenet egy csöppet sem dramatikus, a film legszebb része azonban toronymagasan az, amikor két térddel nekifutásból préselnek be egy szerencsétlen stuntot egy szennyvízcsőbe.
RAGING PHOENIX (JIJA – DEU SUAY DOO) (2009)
Igazi olvasztótégelyt kapott JeeJa Yanin második filmjéhez: a történetet abban a pillanatban veted messzire, amikor kiderül, hogy lányokat Thaiföldön azért rabolnak el, hogy a könnyükből desztilláljanak újgazdagoknak a ginzengnél is jobb roborálószert, az akcióban viszont megvalósul egy régi álmom: breaktánccal kevert, capoeira- és bilang-közeli koreográfiák, ehhez viszont sajnos sután leforgatott részeg muay thai jelenetek párosulnak, ilyenkor adsz hálát magadnak, hogy Jackie Channek mindig volt egy komikus, hatásos aduásza valamelyik, még éppen nem rommá vert arcizmában, Yanin ugyanis ügyes, de legalább annyira nem kéne erőltetnie a színészi játékot, mint ahogyan Tony Jaa is csak üt, rúg meg dühös. A Raging Phoenix leghosszabb nemhiszemeljét azért ajánljuk: egymásnak feszül Yanin és az egyik legtöbbet fotózott ázsiai testépítő bajnoknő, Roongtawan Jindasing, aki helyenként olyan, mint Skunk Anansie, csak nagyobbat tud rúgni, nőket ilyen módszeres aprólékossággal agyonverni egymást még nem látott kamera. Ha túlélted ezt a hét filmet, sóhajts fel, lélegezz ki, jön új válogatás.