Amikor cirka tizennyolc hónappal ezelőtt az Apollo 440 tagjaival beszélgettem, arra a kérdésre, hogy mégis mi az egyetlen dolog, ami igazán inspirálja őket a stúdiómunkában, gondolkodás nélkül (vagy hosszú évek gyakorlásának eredményeként) harsogták unisono, hogy a foci, a portugál Blasted Mechanism esetében viszont sziszegnivalóan hosszú a lista. Keverjétek egy koponyányi peyotlba a Power Rangers és a tokusatsu-filmek összes rossz útra tért uniformisfétisét a Predatorok törzsi szemléletével, esztétikájával és dreadlockjaival, az inka panteon világvégehozó jókedvével meg a sarki new age boltból hozott, hónalj alá szorítható idegenekkel: az eredmény a portugál zenei élet egyik legegyedibb, frenetikus koncertélményt garantáló csapata meg a kép, hogy ilyenek a modernkori inka istenek, amikor éppen guitarheróznak azon, amit mi valóságként ismerünk. Einstandolták a neont, a Juno Reactor hiányzik már csak belőlük. Tényleg. Ha ezek hozzák el a világvégét 2012-ben, kérem magamnak a teljes első sort, tartsd meg az aprót is magadnak.