A fétis a tudatmódosítókkal és a több száz embert mozgató törzsi rituálékkal együtt, beleásta magát az alternatív szub- és szórakoztatókultúrába, prominens és eredeti funkciójához képest jelentősen átértelmeződött jelenség lett belőle. De hogyan lett deviáns, ami egykor szakrális volt?

Decemberben írtam még, hogy a PEP! fetish különszámában jelent meg egy kisgenerál a témáról, eltelt a kötelező megvárandó negyedév, úgyhogy itt és most olvashatjátok a teljes verziót. Szomorú, hogy ez pont egybevág a pepblog mai hírével: a printmagazin a gazdasági megszorítások pénzhiány miatt megszűnik, a konklúziók hangosan szikráznak, a lelkesedés ne szakadjon meg egy pillanatra se, csak ezt kívánom.

A hosszú combokra tapadó latex, a rózsaszín szőrös bilincs és a hordozható arcpisszoár ugyanarra az elképzelésre épül, mint a keresztény szentegyház keresztje vagy a szentek bebalzsamozott jobb keze: egyes tárgyaknak természetfeletti erőssége hatalma van mások felett – aki itt voodoobabát emleget, jól teszi – a nyugat-afrikai hitvilági valláskutatók a tizennyolcadik század közepén csapnak le az ötletre. Meglehetősen későn, aki foglalkozott néprajzzal, tisztában van a ténnyel, hogy milyen erőt tulajdonítanak a vérnek vagy csontoknak, levágott hajat vagy körmöt eldobni pedig akkora biztonsági rés volt az ember életében mint manapság az, hogy az MSN- vagy Gmail-jelszavát monitorra ragasztott papírfecnin tárolja. Az élet persze attól érdekes, hogy mindkettőre rengeteg példa akadt az elmúlt években és évszázadokban egyaránt.

A valóság szövetét aztán Freud, Binet és Kraffft-Ebing szentháromsága szaggatja nedvessé és gumiillatúvá. A pszichoanalízis atyja szerint a fetisizmus rendellenes szexuális viselkedés, amelyben a vágy egy tárgyra vagy testrészre irányul, az IQ-teszteket világrahozó Binet a fogalmat híresítette el, Kraffft-Ebing szerint a fetisiszták patológiás szexuális degenerációtól és hiperérzékenységtől szenvednek. A huszadik század elején a szexuálpszichológusok évtizedenként lőttek el újabb elméleteket korai orientációkról, a legszimpatikusabbnak és legbiztonságosabbnak talán Magnus Hirschfeld elméletét tarthatjuk, ami szerint mindenki fetisiszta, csak ez a legtöbbünkben egészséges szinten mozog. Elvégre a gyermekek esetében sem tartjuk fetisiszta viselkedésnek, ha órákig szopják a hüvelykujjukat.

Így lett valahogy a fétisből deviancia és parafília között meghúzódó divatcikk, tízezreket mozgató kink, kifejezési eszköz és elismert szexipari alzsáner, ami a popkultúra ezernyi részén talált már fogódzót. A Wachowski-fivérek óta tudjuk, hogy míg a bőrmaszk és az orvosi fogászfelszerelések nem feltétlenül elemei egy lézerekkel átszőtt partynak, addig a fekete lakk igen. A fétisdivatot a gothic és ipari szubkultúra térnyerése tette igazán a populáris kultúra részévé, ha máshonnan nem ismerjük a simaság és a corsetry divatját, Dita von Teese, Marilyn Manson volt partnere mindenkinek szexobjektnek számít, ha nem láttad, akkor is láttad már. Mások az ötvenes évek fétismodellére és spanking-királynőjére, Bettie Page-re asszociálnak.

A fenti elméleteket összegyúrva lyukadjunk csak ki a klasszikus hirschfeldi axiómához: mindenki fetisiszta. Tegyük szívünkre a kezünket – egyesek a fehérneműre gerjednek, a stiletto-magassarkúkra, mások csak a barnákat vagy a szőkéket szeretik vagy csak D-kosár felett hajlandóak gondolkodni – elég mindennapos, egyben ártatlan fókusztárgyak, fókusztestrészek ezek. A szexboltos bevásárlások sem feltétlenül közelítik meg a fetisizmust, dildótól, instant catsuittól vagy ujjbilincstől sem leszünk jobban fetisiszták. A hovatartozás és hozzátartozás meglehetősen nehezen definiálható, de könnyedén felismerhető. Aki a Titkárnő című 2002-es alkotást látta, emlékezhet: a belső stresszt önagresszióval kezeli a látszólag visszafogott főhősnő, előszeretettel helyezkedik hatalmi játékokba, különös jelentősséggel bír az a jelenet, amikor Maggie Gyllenhaal asztalra tapasztott kézzel ül az asztal mögött (sok órája már), arról faggatják, mozdulatlansága vajon szexuális természetű-e, ő pedig dühösen replikázik vissza, “Does this look sexual to you?”.

Erre már sokat értően bólogathatunk, hiszen tudjuk: bárminek lehet szexuális töltete, a patológia pedig elnéző az ilyen fantáziákkal egészen addig, amíg a vágy elérése nem ütközik törvénybe, illetve nem okoz kárt a fetisisztában vagy vágyának megtestesítőjében. Kérdéses lehet ennek tudatában az, hogy mi számít hardcore, menő, trendi vagy extrém fétisnek, mi az, ami a legjobban izgatja az embereket – ebben a kérdéskörben pedig kihagyhatjuk a büntető- és mindenhogyjogilag padlóbazúzandó pornóipari kilengéseket.

Aki belefutott már a Marquis vagy a Skin Two kiadványaiba és képes megfelelő nyitottsággal szemlélni a fétismodellekkel bőven megszórt magazinokat, ráérez majd a BDSM-szcéna alapvető elemeire, a szadizmus-mazochizmus, dominancia és alárendeltség egymást kiegészítő kettősére, az ehhez használt eszközökre, az ipari standardnak tekintett lakkra és latexre, gázmaszkokra, szájpeckekre, légzésvisszaszorítóra, mozgásblokkoló felszerelésekre, azokra az elemekre, amelyek révén a kísérletező kedvűek akár emberi szekérré vagy hordszékké is alakíthatják magukat. Nem feltétlenül nehéz dolog olyan webboltokra találni, ahol megtalálhatjuk a fétis-szcéna felszereléseinek nagyját, az elfogadásnál már jóval nehezebb elképzelni azt a mindsetet, amelyben valaki arra vágyik, hogy levegő-és folyadékmentes latexágyba szíjazzák, a mumifikálószetteknél és a kontrollmaszkoknál pedig önkéntelenül megkérdezik majd a kíváncsiabbak, hogy miféle stressz, trauma válthatja ki az igényt arra, hogy valakinek folyamatossá váljon ezirányú vágyódása.

Ami a japán fétist illeti, az ottani pszichoszexuális kultúrát és annak megnyilvánulásait nemcsak extrémnek és egzotikusnak tartják, hanem utánoznivalónak is – egyszerre üt különböző földrészeken az orvosi vizsgálatokhoz szükséges eszközöket, mind pedig a vizsgálatokat felhasználó medical fétis, Tokió a legézelt arcú lányokat már Shinjukuben is szívesen látja, ugyanúgy, ahogyan a gothic lolitákat is – érdekes módon a lolita-komplexus Japánban szerencsére inkább az ártatlan, barokkoskodó gothic kultúrába ágyazta bele magát. A polipokat a hentai-közeg vitte magával, a bondage pedig shibari vagy kinbaku néven értelmeződött át és értelmezte át magát a testet, annak (fel)használhatóságát és méltóságát is. Elég pár japán partifotóra ránézni (DJ Sisen és a Tokyo Dark Castle jó kiindulópontnak számít) ahhoz, hogy megállapítsuk, az európai extremitást a párszáz fős japán gothic közeg mindenestül falta fel.

Ha működik, akkor működik, süthető a fétis mindennapos értelmezése mellé a biankómondat, aki pedig az európai (főként a német), illetve az amerikai fétis iránt mutat nagyobb érdeklődést, kezdje a tiszteletkört az említett újságok mellett a Torture Garden rendezvényeivel, holdudvarával és filozófiájával – egy hat évvel ezelőtti party kivetítőjén többszáz ember között rögzített fülledt divatbemutató jut eszembe, a közel két méteres, fehérre meszelt, kopasz, mélyen ülő szemű gólyaember testébe több drót ruhafogast ütöttek, amelyeken különleges ruhakölteményeket egyensúlyozva lépdelt furcsán ingva a kifutón. Ha valaki emlékszik a Mátrix jeleneteire, megnyugtatom: alig volt köze a kettőnek egymáshoz. Aki pedig azzal érvelne, a fétis meglehetősen alantas dolog (pontosítás és érvelés nélkül), gondolja át: bármit kompenzálhatunk bármivel egészen addig, míg nem okozunk vele kárt senkinek. Lelkileg egészséges emberek pedig, bármilyen fájdalmas, nincsenek.