Pánsíp, magyarázza átszellemülten a nővér. Miután a scanner az előző ötperces roham során pár érezhető lökéshullám következtében sikeresen kisütötte belső szerveim legjavát, éppen-kivert, lobotomizált hatévesként meredek rá vissza, ez ilyen kozmikus háború éppen közte meg köztem éppen. Másfél órája ülök egy döglött svábbogarakkal meghintett, kénszagú folyosón a Nukleáris Medicina szakrendelés előtt, behívogatnak, kiküldözgetnek, a második kör végén a tizenöt betegből csak hárman maradunk, a többieknek nem maradt kontrollanyag, hazaküldték mindet.

Az osztályvezető belép, miközben a mormogó, lepattogzott scannerbe kapaszkodok. Anna, mondja, mit vizsgál most éppen? Most éppen a máját nézzük, mondja a pánsípasszony, itt ni. Mutat. Hosszú ideig csend van. Anna, akkor lesz szíves legalább harminc centivel feljebb húzni a scannert. Ez ugyanis nem a beteg mája. De igen, mondja a nővér egy fokkal bizonytalanabbul. Higyjen nekem, nem az. Másfelől most azonnal kapcsolja ki, ugyanis a beteget nem kisütni, hanem vizsgálni akarjuk, elég a fél perc. Próbálok erősen nem arra gondolni, hogy az előző scan is öt teljes percig tartott.

Némileg megrokkanva szemezek a scannerrel. Jöjjön vissza csütörtökön, mondja a nővér, akkor lesz csak lelet. Ilyen sokáig tart összesíteni, hogy jól vagyok?, kérdezem. Nem, válaszolja, csak nincs az osztályon se papír, se toner a nyomtatóhoz.

Mindig eltörik a mécsest valahol, sose tanulnak.