PLANETDAMAGE

Without further explaining why this is important. This is of utmost importance at this very moment, this is the story of the year and the reply given to it, at the same time. This is realizing things, this is event horizon.

Vagy központozok ide egy érezhetően kényszeres listát, vagy hangosan is bevallom, hogy a negyven fok és a négy tabletta ginzeng konkrétan kisütötte a maradék agyamat, amiből egyébként sem volt sok mostanában. Ezen lobotómia-közeli állapotban köszöntöm összes kedves olvasómat (karcoljatok be kommenteket, hogy tudjam, kik vagytok), napi negyvennek írni ezerszer más, mint napi tízezernek, de a napi tízezer miatt már ide sem írhatom le, hogy szívfájdalom, hogy csak nyolc DVD-nyi pornó meg hogy a ma este egyik legérdekfeszítőbb kérdése, hogy milyen addíció lehet a húgycsőnyílásba szorult Cornetto mogyoróreszeléke, jó-e avagy sem. Ezen lobotómia-közeli állapotban köszöntöm összes kedves olvasómat. (Az elkövetkezőkben a világ legjobb 90 perces slim TDK kazettája, a belvárosban talált koreai kifőzde, két TV-pilot és egy húszmilliós ajánlat kerül terítékre, véletlenszerű sorrendben. Addig újra megtanulok fogalmazni. Mindig a reggeli szendvicsezőben kell elfelejtenem azokat a szavakat, amikkel rendelnék, így mindig mutogatok csibészesen elkínzott arccal, majd sikerül a Tényleg Arany Kulcsmondatot kinyögni. Meg egy kávé lesz még.)

Another one down. A couple of more to go.This is not about coffee. More like people.Ayumi contemplates.そのブロッグが迚も意地悪 かったですね,MF.

A Mathmos Jet Black életem első olyan lávalámpája, amit még akkor is be mernék rakni a Raidmax Ninja mellé, ha egy óra múlva izzó lángcsóvával tenné egyenlővé az utcafrontot. Mondanom sem kell, a Jet Blacket tavaly november óta nem gyártják, kancsalítja be a Király utcai Mathmos márkabolt eladója, aki stílszerűen utánam óvakodik be a boltba, ügyesen, én vagyok a két lábon járó hangszigetelés az amúgy pusztítóan jó, harminckettes cinekkel daráló drum’n'bass és közte. Az egyetlen eladatlan példány “bemutató példányként” árválkodik a polcon és 13,800 forintot is hajlandó vagyok érte szemrebbenés nélkül leperkálni, ha ideadja. Nem adja ide.

Állunk egymással szemben, a Fiú, Akinek Van Egy Lávalámpája és a Fiú, Akinek Nincs. Vegyél egy marsi állványt és fújd be feketével, párszáz forint egy tubus, mondja ő. Hát legalább, mondom én. Ez azt jelenti, hát legalább a faszoddal kéne a panaszkönyv első öt oldalát teleírnom. De előtte hadd vágjam le.
Bólint rá egyet, én strafelek.

Most egy esernyővel szemezek éppen. Fehéren világító LED-testű, 25 dolláros csodával, amit akkor is elővennék az esőben, ha három percen belül beázna és leföldelnék vele egy CERN-gyorsítónyi villámot.

És kurvára nem bírom a kocsikat, amúgy.

Megbaszod bazmeg, hogy két kilométerre állunk Zamárditól, így a Balatonsound péntek huszonegyedik órájában Kókusz, aki egy órával azelőtt öt kilométerre volt még, ebben a pontban nyilvánvaló, hogy az univerzum passzentosan tette rá az estére a fékszíjat, de ez majd csak akkor derül ki, amikor második órája ülök már a Balatonparton és az egyetlen szám, ami még most is visszacseng, az a Snoop-örök What’s My Name. Nyilván azért mentem le, hogy egyedül legyek végre és kikapcsolódjak több év után. A tizensokadik ismerősnél abbahagyom a számolást - miután az augusztusban beinduló új munkahelyem jövendő kollégáival összespannoltam a sokadik pálinkaházas találkozó alkalmával, lemondok a balatoni partyarcokkal kapcsolatos ingerekről, majd röviddel utána az illúziókról is. A Client lélekfacsaró, a magyar vicsorgós-oldalrágós partinépség nem érti a do you want to rock and rollt, a vízpart mellett üresség van és kipusztultság, indulás vissza Trentemollerre és csak apró csattanóképpen derül ki életem első stoppolásának harmadik percében, hogy voltaképpen az Anima Sound System fúvósa szállít be a Studiohoz, üdvözli Temesvári Balázst, utána meg már VIP-erkély, kék fény, mértéktelenül pozicionált szomszédébresztés. Négy kávé és két Burn után nem sokra emlékszem a fesztiválból, volt kihelyezett standja az I Love Sushinak, a Coca-Cola pultosai és az ott szóló zenék megkapják a maxpontszámot, a Zagar (yes) harmadik sorában ördögbotolókat tarkón kellett volna üvegezni, Hiperkarma Robira pedig csak rá kell nézni ahhoz, hogy fejben összeállítsd egy vizsgaidőszaki hobbipatika kéthavi bevásárlólistáját. Apró emlékkép follows next.

It was actually Alec Empire who recommended Zan Lyons to me, the God of Sadness comprised of forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps.  Zan, he said, was something of a new breed of entertainers. Every time you pay the 10 euros at the entrance and hear the first 10 seconds, you know you’re in for 6 more hours like that every single time. Zan tweaks his shit, he’s got this violin and feeds it through distortion pedals and it is so strange at a party, we have to see it. The sheer absurdity of a distorted violin at an electro party and the small chance of both Alec and Nic Endo turning up at a party is something that makes you walk through a smaller district of similar streets and knee-deep puddles of rain that come to greet you every few steps.

So we’ve been walking for like 20 minutes and it’s finally a small Japanese dude under an alcove who asks if we’re there for Blade Runner or the other party. The “other party” seems to sound like fun but we end up paying 8 euros at a ragged black counter, a hidden hand-written scribbling giving us the right hint, “Zan Lyons vs. Blade Runner”.

And then we enter.

A huge factory interior. To the left, a gigantic projection of Blade Runner without sound. Under that, under glittering blue light, forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps. With a violin, a Mac and some extra equipment. To the right, some four hundred people, in silence. Listening.

And then it’s almost like crying. Right there, some four hundred breaths that never seem to come out totally, a Polaroid of you being alone in the middle of the crowd, very alone, any crowd. This is Friday night. And it all comes back now with two years of dreams every night, all of them shattered and force-fed back again with the emotional equivalent of the universe’s biggest power driller on vasopressine. Vasopressine makes you remember. And we are the violin. (It’s a hellish and painful thing to be a violin, guess you haven’t heard that one before.)

`You gotta hate somebody before this is over,’ said the
Finn’s voice. `Them, me, it doesn’t matter.’
`Where’s Dixie?’
`That’s kinda hard to explain, Case.’
A sense of the Finn’s presence surrounded him, smell of
Cuban cigarettes, smoke locked in musty tweed, old machines
given up to the mineral rituals of rust.
`Hate’ll get you through,’ the voice said. `So many little
triggers in the brain, and you just go yankin’~ ‘em all. Now
you gotta _hate._ The lock that screens the hardwiring, it’s down
under those towers the Flatline showed you, when you came
in. _He_ won’t try to stop you.’
`Neuromancer,’ Case said.
`His name’s not something I can know. But he’s given up,
now. It’s the T-A ice you gotta worry about. Not the wall, but
internal virus systems. Kuang’s wide open to some of the stuff
they got running loose in here.’
`Hate,’ Case said. `Who do I hate? You tell me.’
`Who do you love?’ the Finn’s voice asked.
He whipped the program through a turn and dived for the
blue towers.