Az elmúlt hetek sokszor az én mércém szerint is meredek gasztronómiai jelenetei után elérkeztem arra a pontra, ahol megbontom a hűtőmet és elkezdem belőle publikusan fogyasztani az ott felhalmozott látleleteket.  Az első egy sóval tartósított mustárgyökér (zha cai) -fafülgomba (mu err) kombináció még feltételezhetően a második világháború környékéről, elnézve a csomagolás elejére becsempészett logót. A ropogósabb fafülgombát a kínaibüfék mélyéről ismerhetjük alsó hangon, a mustárgyökér nem annyira gyakori, de az Új Lanzhouban megcsinálják olyan jól, hogy leemeljem az uniform polcról két csomag MSG meg egy azonosíthatatlan herbal tea-pakk közül.

8:54 Az első, határozott falatok. A falfülgombának első körben fafül, másodikban mogyoróíze van, a mustárgyökeret elnyomja valami elemi gonoszsággal vetekedő sósság. Az elkövekező pillanatokban mintha egy ló rúgta volna ki a fogaim többségét, olyan gyilkos véríz önti el a számat, másodlagos középtónusokban közép-kínai avart érzek, őszies textúrával.

8:56 Ezekhez egy pillanatig bambusz, szezámmag, majd zokogó falusiasszony-íz társul.

8:57 Érett ételről beszélünk, fokozatosan építkeznek az ízhatások. Zsé-kategóriás “kínaijelleg” a nyelv elülső régióiban, ami az ízfokozótól van, mert mégsem találtam benne bambuszt.

8:59 Három dolgot sikerül megkülönböztetnem a tányéron: sót (már kristályosodik), csiliolajat és enyhén nedves, remegő, csillogó tartalmat, amit kiéhezettebb férfiak már javában. Ezt eszem, amúgy.

9:02 Igazából tényleg csak azért eszem meg, hogy beszámolhassak róla, mert ez a valami nem jó, viszont elveszi az étvágyat. A ventilátor szétfújta Kína lehelletét a szobában, a szúnyoghálóra tapadt bogarak szó nélkül hullottak alá. Leöblíteném a tegnapi citromosviledával, ha maradt volna még.