PLANETDAMAGE

Huszonháromezer négyzetméternyi hidegháborús erőműterepen alakították ki Berlin új kortárs parti- és művészeti központját, a MODEMet. Ha jól olvasom a német sajtóanyagot, a Mittében elfekvő erőmű korábban a komplett kelet-berlini hőellátásért volt felelős, mostantól pedig divattól építészeti projektekig ezernyi mindent mutatnak be - egy az ilyen projektek közül a MEGASTRUCTURE-UPLOADED (2008. április 6. és május 25. között), ahol többek között hasonló dolgokat állítanak ki (lentebb az Archigram munkája). Megint megéri visszamenni phot enni az Alexanderplatz mellé. (via)

2 comments

Miután sikeresen kitöröltem a fent látható 2201 moderálatlan üzenetet a THE DOSE oldaláról, sikeresen bejelentettem, hogy a július végére kitűzött berlini szám nem jelenik meg július végén, de legalább lesz hozzá ingyenesen letölthető videóanyag. MoFoMaN (Teryal, Levente) sem tagja a berlini utazás óta az újságnak, az új, nemzetközi gárda most épül fel. Onnantól kezdve, hogy pénz nélkül, csak lelkesedésből és dedikációból csináljuk az újságot, megengedhetjük magunknak, hogy csússzunk, furcsa a királyi többes, főleg úgy, hogy most tényleg és igazán magamra maradtam tördelésben, grafikai layoutban, interjúkérdésekben és cikkírásban is, a videóanyag viszont izgalmas lesz. És még mindig nem hiszi el senki a PDFet látva, hogy nem kérek súlyos pénzeket egy ilyen magazinért. (Ami az én tervezői készségemet és pénzügyi alkalmatlanságomat húzza alá, ugye.) Talán nem titok, hogy lesz benne Noisex, Frightdoll és Alec Empire, a többi interjút még nem lövöm le.

Tervezzük már a következő külföldi utat (és itt már jogos a többesszám), akinek van jókarmaforgató képessége vagy imamalma otthon, ugyan tekergessen már egy párat rajta a kedvünkért.

No comments

És kurvára nem bírom a kocsikat, amúgy.

No comments

It was actually Alec Empire who recommended Zan Lyons to me, the God of Sadness comprised of forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps.  Zan, he said, was something of a new breed of entertainers. Every time you pay the 10 euros at the entrance and hear the first 10 seconds, you know you’re in for 6 more hours like that every single time. Zan tweaks his shit, he’s got this violin and feeds it through distortion pedals and it is so strange at a party, we have to see it. The sheer absurdity of a distorted violin at an electro party and the small chance of both Alec and Nic Endo turning up at a party is something that makes you walk through a smaller district of similar streets and knee-deep puddles of rain that come to greet you every few steps.

So we’ve been walking for like 20 minutes and it’s finally a small Japanese dude under an alcove who asks if we’re there for Blade Runner or the other party. The “other party” seems to sound like fun but we end up paying 8 euros at a ragged black counter, a hidden hand-written scribbling giving us the right hint, “Zan Lyons vs. Blade Runner”.

And then we enter.

A huge factory interior. To the left, a gigantic projection of Blade Runner without sound. Under that, under glittering blue light, forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps. With a violin, a Mac and some extra equipment. To the right, some four hundred people, in silence. Listening.

And then it’s almost like crying. Right there, some four hundred breaths that never seem to come out totally, a Polaroid of you being alone in the middle of the crowd, very alone, any crowd. This is Friday night. And it all comes back now with two years of dreams every night, all of them shattered and force-fed back again with the emotional equivalent of the universe’s biggest power driller on vasopressine. Vasopressine makes you remember. And we are the violin. (It’s a hellish and painful thing to be a violin, guess you haven’t heard that one before.)

`You gotta hate somebody before this is over,’ said the
Finn’s voice. `Them, me, it doesn’t matter.’
`Where’s Dixie?’
`That’s kinda hard to explain, Case.’
A sense of the Finn’s presence surrounded him, smell of
Cuban cigarettes, smoke locked in musty tweed, old machines
given up to the mineral rituals of rust.
`Hate’ll get you through,’ the voice said. `So many little
triggers in the brain, and you just go yankin’~ ‘em all. Now
you gotta _hate._ The lock that screens the hardwiring, it’s down
under those towers the Flatline showed you, when you came
in. _He_ won’t try to stop you.’
`Neuromancer,’ Case said.
`His name’s not something I can know. But he’s given up,
now. It’s the T-A ice you gotta worry about. Not the wall, but
internal virus systems. Kuang’s wide open to some of the stuff
they got running loose in here.’
`Hate,’ Case said. `Who do I hate? You tell me.’
`Who do you love?’ the Finn’s voice asked.
He whipped the program through a turn and dived for the
blue towers.

No comments

“Berlin’s like a refridgerator. Set on fire. And it’s all empty.”
(Alec Empire, Berlin, THE DOSE 3 interview)

Hétfő, hajnal három, csendben fénylik az Alexanderplatz, a Kaufhof és a Saturn között lassan süt fel a nap. A vágány közepén penetráns, hányingerkeltő ginzengbűzt árasztok, a hátam mögött dülöngélő (ülve!) MoFo szintén, neki a térdét vitte le majdnem a tisztítógép az idilli előtt pár perccel. Az egyetlen működő wifi T-Com tulajdon, két euro 15 percre, úgyhogy elsüllyednek az ingerek és marad a padra szorult csoffadás, nyolcvanvalahány percnyi várakozás, négy órakor indul az élet, negyed ötkor már két higgadtan megvető neonáci tapad velünk szemben az üvegre a peron túloldalán, kósza 28 órával azelőtt is eljátszottak egy ugyanilyet, csak két ülés távolságról. Megjegyzem, az ilyen apró pillanatoktól eltekintve nyugodt a város, a távolsági vonat alattomosan ringat álomba (engem nem), a repülő remeg, zajos, előttem hisztis ötéves csapkodja az ülés támláját, ezen sikerül elaludni, de még hogy.

Mérleg, konklúzió? Négy napig vietnamin, currywurstön és energiaitalon élni egészen addig szórakoztató, amíg nem próbálsz valami emberit küldeni a gyomrodba. (Azért annak tényleg fogok örülni, amikor a Nordsee újra beteszi a lábát Pestre.) Háromból három estén győződtem meg arról, hogy mennyire is normális és jó ember Zoog és Destroyx, ugyanakkor háromból három estén (és délután) tévedtünk el. Két térképpel. Nincsenek városközpontok, el kell veszni a városban ahhoz, hogy lehessen bármit találni, de ha az embert egyszer behúzza az örvény, annyi inger éri, amennyit csak magához mer engedni. (A pénztárca vastagsága értelemszerűen limitál, már sajnálom, hogy otthagytam az egyik művészboltban a 40 euros, katanával hadonászó, kiálló fogú nyúlfestményt.)

Három év után sikerült újra összefutni a sisters.org partykommandójával, az isten tartsa meg a jó szokásukat, szegényebb lenne nélkülük a világ. A K17 négytermes megabulija kiábrándító volt: a DJ-k beatmatchingről keveset hallottak, a grindcore kisterem vérfagyasztó, az 80’s-szintipop area láttán pedig egyértelmű: az éjszaka a hangoutról és nem a zenékről szól, de a zenék legalább rosszak. Tényleg. (És negyvenen a Noisexen? Come on. Sziget nagyszínpadra kéne őket küldeni, megvadítanának bárkit.)

Indiai, japán, koreai, szingapúri, thai és vietnami kajáldák egymás hegyén-hátán, kulturális programok egymás hegyén-hátán, élethelyzetek, amik egymás után rúgják a retinádba, hogy go with the flow, you can only go with the flow. Aztán, ahogy az utolsó este a biológus és kóder lakótársakkal koktélozva-kávézva körbevesz az élet, akkor jössz rá, hogy a stílus, az érdeklődés, az életvitel nem ragadhat le annál a pontnál, amivel az egész szubkultkaland anno elindult. You have to go with the flow, you have to open up. És nem keverjük a maganéletet a munkával. Nem.

(to be continued)

3 comments

This is Zoog, faith healer of Angelspit, holding a most divine gift, a waterbottle given to him by none other than the Overlord God of Angst, Alec “I Single-Handedly Destroy Alien Civilizations and 2000 Years of Culture” Empire. It might just be the tequila that’s waiting for him, though.

No comments

I’ve got a broken red heart right on my left ass cheek and that’s one of the least crazy things in the last 36 hours. A csütörtökkel kapcsolatban csak Frightdoll képét postolom be, az hangulatfestőnek és magyarázatnak önmagában is teljesen elég lesz, a videók természetesen sokkal erősebbek lennének, ha a Noisex menedzsere nem kötné az ebet a karóhoz, hogy a Youtube uploadokat is meg akarja nézni feltöltés előtt (érthető módon), úgyhogy azt a jövő héten fixáljuk.

Tekintve, hogy csütörtök este besült a videokamera a K17ben, a digicam töltőjét meg Pesten hagytuk, első körben sikerült beszabadulni a Saturnba, ahonnan sikerült távozni egy 70 euros battery chargerrel, majd vérszemet kaptunk, ennek az eredménye az a lenti képen látható.

Berlinben ideérkezésünk óta hideg és eső van, twenty-six fucking hours a day, úgyhogy ruhákat is kerestünk, amiket természetesen nem találtunk (a Newyorker és a C&A még rosszabb, mint Pesten), de legalább sikerült életünk legkellemetlenebb ruhavásárlási kísérletén átesni, remélhetőleg nyom nélkül. (Nem, erről hallgatunk.) A Potsdamer Platzon egyébként semmi perc alatt áztunk szarrá-mocsokká és még mindig nem kaptunk el semmit, which is nice.

Péntek délután! Másfél órát interjúztunk Alec Empire őistenségével, Karl Angelspit videóra is vette, a Dose mellé ezt is megkapjátok majd. Alec szőke, nyugodt, laza, hihetetlenül barátságos fej, bár amikor megkérdeztük, hogy mit nem szabad Berlinben csinálni, megjegyezte, hogy a nácik ne nagyon menjenek az ő kerületébe, mert az senkinek nem lesz jó, meg egyébként is mostanában sokkal dühösebb, mint valaha, ott meg is állt a diktafon egy pillanatra.

2 comments

Miután ma hajnal háromig szoptunk a wifivel és abszolút nem tudtunk kapcsolódni, röviden, túlélt élményeket kaptok filterezve. A K17 koncertterme a Gyár (oldalfal, elhelyezkedés) és a Kulti (színpad) keverékének tűnik első látásra, csak nincsen körülötte ajurvédikus étterem alkoholmentes koktélokkal, thai kifőzde és bevásárlóközpont. Az Angelspit-páros (igen, együtt vannak) remek, közvetlen és barátságos gárda (a segítőkészségük majd a következő postban ütközik ki igazán), Noisex Raoul egészen konkrétan leszakította a fejünket a színpadi előadással, a hihetetlen energiával, a döngölő minimaltechno-rohamokkal, Stereosisterrel meg a supportként felléptetett Frightdollal kapcsolatban csak maximális elismeréssel beszélhetünk, imádnivaló lányok. (Igen, interjú is akadt.) Aki Alexanderplatz-K17 távban akar éjszaka mozogni, vannak éjszakai ritkított járatok U- és S-Bahn mentén, de a taxi 10 euro pont, úgyhogy inkább azt javasoljuk, gyalog visszamászni meg egy órába is beletelhet. A mai nap élményeit később kapjátok meg, akkorra ugyanis már feltöltöttünk laptopot-kamerát-mindent.

Teljesen jól megközelíthető, menet közben kihagytunk pár Pulitzer-díjas képet az utcakölykökről majd’ embermagas kőrakásokon.

Ez itt a darkhostel.de egyik szobája, pont a K17 mellett (a fenti képen a jobb oldalra látható barnás ház), zabálnivaló.

A K17 utcájával szemben van pont ez a thai kifőzde, gyors, nem kavar gyomrot, licsijuice 1.2 euro (végre a sűrűbbik fajta), a csípősük pont megfelelő, a desszertjük is jól nézett ki, jej.

1 comment

Day one. Megtaláltuk Berlin legrosszabb romantikus olasz pizzériáját (Romantico Pizzeria néven fut, meglepő módon), az Alexanderplatz plázáiban rosszabb a választék, mint az Árkádban, az előbb lepörgött a tévében egy apró spot, japán kurvákkal, animált nindzsákkal és vérköpő kutyákkal, a városban amúgy mindenhol százötven centis koreai, kínai és japán turistalányok mászkálnak náluk nagyobb térképekkel, úgyhogy értékeljük a helyzetet, elég jól nyitottunk.

Az első dolog, amit megláttunk a repülőből. A második egy teli torokból üvöltő őrmesternő volt és egészen véletlenül minket üvöltött le. Nem volt szép, nem fotóztuk le.

Ők szépek, őket lefotóztuk. Ötperces ámokfutás eredménye az Alexanderplatz sarkán, kihagytuk az energiaitalos sixpacket, a tésztákat és az egyéb olyan apróságokat, amikért holnap kell elmennünk. Beleértve a gyömbéres energiaitalos sixpacket. És az integető elemes macskákat.

Az S2 hídja alatt elrejtett kerítésen találtuk meg a szombati programunkat. Elszántan tekergető japánokkal és homályos szemű VJ-kkel töltjük az éjszakát és szerintünk félpercenként azt halljuk majd a hátunk mögül, hogy rock! rock! rock!, a tapasztaltabbak már tudják, hogy ez mit jelent.

3 comments

Három kiló négytojásos tarhonyával, százhatvan gigányi szabad hellyel és pár cizellált hányózacskóval indulunk Berlinbe kora hajnalban, de természetesen megtalálhattok minket a Menta Teraszon az ION koncerten, ha esetleg elaludnánk.

Bocs, százötvenhat, a fényképkészítés közben eltörtem a fő diktafonunkat. (Stromkern - Perfect Sunrise, e.)

Hétfő reggelig több rekordot döntünk, megkérdezzük Alec Empiret, hogy vajon hogy csinálja, hogy születése óta folyamatosan dühös (ÉS sikerül túlélnünk az erre adott választ), sorozatban végigesszük a maszáj éttermeket (eredeti (c) lándzsás harcosokkal együtt), valamint 96 órás alvásmegvonás közben szedjük szét a várost az Angelspit tagjaival és ezt még ki is blogoljuk, pedig kulturált pihenésnek indítottuk az egészet.

A négynapos élménybeszámoló érdemi részét a július végén megjelenő (igen, szeptember közepe) THE DOSE harmadik számában olvashatjátok.

Amelyikünk (TERYAL und én) hamarabb ébred reggelente, az fotózza le és bloggolja ki a másikat. Mondom, nem alszunk.

2 comments