body count on m7, live
Megbaszod bazmeg, hogy két kilométerre állunk Zamárditól, így a Balatonsound péntek huszonegyedik órájában Kókusz, aki egy órával azelőtt öt kilométerre volt még, ebben a pontban nyilvánvaló, hogy az univerzum passzentosan tette rá az estére a fékszíjat, de ez majd csak akkor derül ki, amikor második órája ülök már a Balatonparton és az egyetlen szám, ami még most is visszacseng, az a Snoop-örök What's My Name. Nyilván azért mentem le, hogy egyedül legyek végre és kikapcsolódjak több év után. A tizensokadik ismerősnél abbahagyom a számolást - miután az augusztusban beinduló új munkahelyem jövendő kollégáival összespannoltam a sokadik pálinkaházas találkozó alkalmával, lemondok a balatoni partyarcokkal kapcsolatos ingerekről, majd röviddel utána az illúziókról is. A Client lélekfacsaró, a magyar vicsorgós-oldalrágós partinépség nem érti a do you want to rock and rollt, a vízpart mellett üresség van és kipusztultság, indulás vissza Trentemollerre és csak apró csattanóképpen derül ki életem első stoppolásának harmadik percében, hogy voltaképpen az Anima Sound System fúvósa szállít be a Studiohoz, üdvözli Temesvári Balázst, utána meg már VIP-erkély, kék fény, mértéktelenül pozicionált szomszédébresztés. Négy kávé és két Burn után nem sokra emlékszem a fesztiválból, volt kihelyezett standja az I Love Sushinak, a Coca-Cola pultosai és az ott szóló zenék megkapják a maxpontszámot, a Zagar (yes) harmadik sorában ördögbotolókat tarkón kellett volna üvegezni, Hiperkarma Robira pedig csak rá kell nézni ahhoz, hogy fejben összeállítsd egy vizsgaidőszaki hobbipatika kéthavi bevásárlólistáját. Apró emlékkép follows next.
Forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps.
It was actually Alec Empire who recommended Zan Lyons to me, the God of Sadness comprised of forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps. Zan, he said, was something of a new breed of entertainers. Every time you pay the 10 euros at the entrance and hear the first 10 seconds, you know you're in for 6 more hours like that every single time. Zan tweaks his shit, he's got this violin and feeds it through distortion pedals and it is so strange at a party, we have to see it. The sheer absurdity of a distorted violin at an electro party and the small chance of both Alec and Nic Endo turning up at a party is something that makes you walk through a smaller district of similar streets and knee-deep puddles of rain that come to greet you every few steps.
So we've been walking for like 20 minutes and it's finally a small Japanese dude under an alcove who asks if we're there for Blade Runner or the other party. The "other party" seems to sound like fun but we end up paying 8 euros at a ragged black counter, a hidden hand-written scribbling giving us the right hint, "Zan Lyons vs. Blade Runner".
And then we enter.
A huge factory interior. To the left, a gigantic projection of Blade Runner without sound. Under that, under glittering blue light, forty kilos of afro, a lineage of good karma and sadness. Heaps. With a violin, a Mac and some extra equipment. To the right, some four hundred people, in silence. Listening.
`You gotta hate somebody before this is over,' said the
Finn's voice. `Them, me, it doesn't matter.'
`Where's Dixie?'
`That's kinda hard to explain, Case.'
A sense of the Finn's presence surrounded him, smell of
Cuban cigarettes, smoke locked in musty tweed, old machines
given up to the mineral rituals of rust.
`Hate'll get you through,' the voice said. `So many little
triggers in the brain, and you just go yankin'~ 'em all. Now
you gotta _hate._ The lock that screens the hardwiring, it's down
under those towers the Flatline showed you, when you came
in. _He_ won't try to stop you.'
`Neuromancer,' Case said.
`His name's not something I can know. But he's given up,
now. It's the T-A ice you gotta worry about. Not the wall, but
internal virus systems. Kuang's wide open to some of the stuff
they got running loose in here.'
`Hate,' Case said. `Who do I hate? You tell me.'
`Who do you love?' the Finn's voice asked.
He whipped the program through a turn and dived for the
blue towers.
ベルリン: the rest.
"Berlin's like a refridgerator. Set on fire. And it's all empty."
(Alec Empire, Berlin, THE DOSE 3 interview)
Hétfő, hajnal három, csendben fénylik az Alexanderplatz, a Kaufhof és a Saturn között lassan süt fel a nap. A vágány közepén penetráns, hányingerkeltő ginzengbűzt árasztok, a hátam mögött dülöngélő (ülve!) MoFo szintén, neki a térdét vitte le majdnem a tisztítógép az idilli előtt pár perccel. Az egyetlen működő wifi T-Com tulajdon, két euro 15 percre, úgyhogy elsüllyednek az ingerek és marad a padra szorult csoffadás, nyolcvanvalahány percnyi várakozás, négy órakor indul az élet, negyed ötkor már két higgadtan megvető neonáci tapad velünk szemben az üvegre a peron túloldalán, kósza 28 órával azelőtt is eljátszottak egy ugyanilyet, csak két ülés távolságról. Megjegyzem, az ilyen apró pillanatoktól eltekintve nyugodt a város, a távolsági vonat alattomosan ringat álomba (engem nem), a repülő remeg, zajos, előttem hisztis ötéves csapkodja az ülés támláját, ezen sikerül elaludni, de még hogy.
Három év után sikerült újra összefutni a sisters.org partykommandójával, az isten tartsa meg a jó szokásukat, szegényebb lenne nélkülük a világ. A K17 négytermes megabulija kiábrándító volt: a DJ-k beatmatchingről keveset hallottak, a grindcore kisterem vérfagyasztó, az 80's-szintipop area láttán pedig egyértelmű: az éjszaka a hangoutról és nem a zenékről szól, de a zenék legalább rosszak. Tényleg. (És negyvenen a Noisexen? Come on. Sziget nagyszínpadra kéne őket küldeni, megvadítanának bárkit.)
Indiai, japán, koreai, szingapúri, thai és vietnami kajáldák egymás hegyén-hátán, kulturális programok egymás hegyén-hátán, élethelyzetek, amik egymás után rúgják a retinádba, hogy go with the flow, you can only go with the flow. Aztán, ahogy az utolsó este a biológus és kóder lakótársakkal koktélozva-kávézva körbevesz az élet, akkor jössz rá, hogy a stílus, az érdeklődés, az életvitel nem ragadhat le annál a pontnál, amivel az egész szubkultkaland anno elindult. You have to go with the flow, you have to open up. És nem keverjük a maganéletet a munkával. Nem.
(to be continued)
He can bless now, rock!
This is Zoog, faith healer of Angelspit, holding a most divine gift, a waterbottle given to him by none other than the Overlord God of Angst, Alec "I Single-Handedly Destroy Alien Civilizations and 2000 Years of Culture" Empire. It might just be the tequila that's waiting for him, though.
Friday and Saturday: there is chaos. Heaps.
I've got a broken red heart right on my left ass cheek and that's one of the least crazy things in the last 36 hours. A csütörtökkel kapcsolatban csak Frightdoll képét postolom be, az hangulatfestőnek és magyarázatnak önmagában is teljesen elég lesz, a videók természetesen sokkal erősebbek lennének, ha a Noisex menedzsere nem kötné az ebet a karóhoz, hogy a Youtube uploadokat is meg akarja nézni feltöltés előtt (érthető módon), úgyhogy azt a jövő héten fixáljuk.
Tekintve, hogy csütörtök este besült a videokamera a K17ben, a digicam töltőjét meg Pesten hagytuk, első körben sikerült beszabadulni a Saturnba, ahonnan sikerült távozni egy 70 euros battery chargerrel, majd vérszemet kaptunk, ennek az eredménye az a lenti képen látható.
Berlinben ideérkezésünk óta hideg és eső van, twenty-six fucking hours a day, úgyhogy ruhákat is kerestünk, amiket természetesen nem találtunk (a Newyorker és a C&A még rosszabb, mint Pesten), de legalább sikerült életünk legkellemetlenebb ruhavásárlási kísérletén átesni, remélhetőleg nyom nélkül. (Nem, erről hallgatunk.) A Potsdamer Platzon egyébként semmi perc alatt áztunk szarrá-mocsokká és még mindig nem kaptunk el semmit, which is nice.
Péntek délután! Másfél órát interjúztunk Alec Empire őistenségével, Karl Angelspit videóra is vette, a Dose mellé ezt is megkapjátok majd. Alec szőke, nyugodt, laza, hihetetlenül barátságos fej, bár amikor megkérdeztük, hogy mit nem szabad Berlinben csinálni, megjegyezte, hogy a nácik ne nagyon menjenek az ő kerületébe, mert az senkinek nem lesz jó, meg egyébként is mostanában sokkal dühösebb, mint valaha, ott meg is állt a diktafon egy pillanatra.
Berlin, Day One, niban.
Miután ma hajnal háromig szoptunk a wifivel és abszolút nem tudtunk kapcsolódni, röviden, túlélt élményeket kaptok filterezve. A K17 koncertterme a Gyár (oldalfal, elhelyezkedés) és a Kulti (színpad) keverékének tűnik első látásra, csak nincsen körülötte ajurvédikus étterem alkoholmentes koktélokkal, thai kifőzde és bevásárlóközpont. Az Angelspit-páros (igen, együtt vannak) remek, közvetlen és barátságos gárda (a segítőkészségük majd a következő postban ütközik ki igazán), Noisex Raoul egészen konkrétan leszakította a fejünket a színpadi előadással, a hihetetlen energiával, a döngölő minimaltechno-rohamokkal, Stereosisterrel meg a supportként felléptetett Frightdollal kapcsolatban csak maximális elismeréssel beszélhetünk, imádnivaló lányok. (Igen, interjú is akadt.) Aki Alexanderplatz-K17 távban akar éjszaka mozogni, vannak éjszakai ritkított járatok U- és S-Bahn mentén, de a taxi 10 euro pont, úgyhogy inkább azt javasoljuk, gyalog visszamászni meg egy órába is beletelhet. A mai nap élményeit később kapjátok meg, akkorra ugyanis már feltöltöttünk laptopot-kamerát-mindent.
Teljesen jól megközelíthető, menet közben kihagytunk pár Pulitzer-díjas képet az utcakölykökről majd' embermagas kőrakásokon.
Ez itt a darkhostel.de egyik szobája, pont a K17 mellett (a fenti képen a jobb oldalra látható barnás ház), zabálnivaló.
A K17 utcájával szemben van pont ez a thai kifőzde, gyors, nem kavar gyomrot, licsijuice 1.2 euro (végre a sűrűbbik fajta), a csípősük pont megfelelő, a desszertjük is jól nézett ki, jej.
Berlin, Day One.
Day one. Megtaláltuk Berlin legrosszabb romantikus olasz pizzériáját (Romantico Pizzeria néven fut, meglepő módon), az Alexanderplatz plázáiban rosszabb a választék, mint az Árkádban, az előbb lepörgött a tévében egy apró spot, japán kurvákkal, animált nindzsákkal és vérköpő kutyákkal, a városban amúgy mindenhol százötven centis koreai, kínai és japán turistalányok mászkálnak náluk nagyobb térképekkel, úgyhogy értékeljük a helyzetet, elég jól nyitottunk.
Az első dolog, amit megláttunk a repülőből. A második egy teli torokból üvöltő őrmesternő volt és egészen véletlenül minket üvöltött le. Nem volt szép, nem fotóztuk le.
Ők szépek, őket lefotóztuk. Ötperces ámokfutás eredménye az Alexanderplatz sarkán, kihagytuk az energiaitalos sixpacket, a tésztákat és az egyéb olyan apróságokat, amikért holnap kell elmennünk. Beleértve a gyömbéres energiaitalos sixpacket. És az integető elemes macskákat.
Az S2 hídja alatt elrejtett kerítésen találtuk meg a szombati programunkat. Elszántan tekergető japánokkal és homályos szemű VJ-kkel töltjük az éjszakát és szerintünk félpercenként azt halljuk majd a hátunk mögül, hogy rock! rock! rock!, a tapasztaltabbak már tudják, hogy ez mit jelent.
A tarhonya. (Három óra múlva jön a transzfer. Ez egy ilyen tudd-hogy-értsd helyzet.)
Három kiló négytojásos tarhonyával, százhatvan gigányi szabad hellyel és pár cizellált hányózacskóval indulunk Berlinbe kora hajnalban, de természetesen megtalálhattok minket a Menta Teraszon az ION koncerten, ha esetleg elaludnánk.
Bocs, százötvenhat, a fényképkészítés közben eltörtem a fő diktafonunkat. (Stromkern - Perfect Sunrise, e.)
Hétfő reggelig több rekordot döntünk, megkérdezzük Alec Empiret, hogy vajon hogy csinálja, hogy születése óta folyamatosan dühös (ÉS sikerül túlélnünk az erre adott választ), sorozatban végigesszük a maszáj éttermeket (eredeti (c) lándzsás harcosokkal együtt), valamint 96 órás alvásmegvonás közben szedjük szét a várost az Angelspit tagjaival és ezt még ki is blogoljuk, pedig kulturált pihenésnek indítottuk az egészet.
A négynapos élménybeszámoló érdemi részét a július végén megjelenő (igen, szeptember közepe) THE DOSE harmadik számában olvashatjátok.
Amelyikünk (TERYAL und én) hamarabb ébred reggelente, az fotózza le és bloggolja ki a másikat. Mondom, nem alszunk.
[kunoichi terebi]
DBC024, opaque display of power
A Fényhozó sajnálatraméltóan komikus figura, adják-veszik a telefonszámát az emberek, minthacsak rajongói lennének, a Trónok szerint a földi lakosság java a sötétséget éltető ún. teeshirtökben jár, ezt viszont csak egy bizonyos frekvencián lehet látni, amin csak ők látnak meg Malaise, a Fiú Akinek Már Egy Testrésze Sem Ép, de krokodilbőr szkepticizmusát ez sem tudná nagyon kikezdeni, ha figyelne rá. A Fényhozó telefonja gyakran csörög, mert adják-veszik a telefonszámát, az amerikai kontinens kedvéért az 1-800-HELLt duplaáras szolgáltatássá tette, valahova Clichy környékére van átirányítva a hívószám, ha a geográfiai környezetre telefonvonal-terheltség-térképet lehetne feszíteni, Clichy szupernovaként ragyogna Európában. Malaise ott született, Azon A Helyen, Ahol Minden Testrészét Eltörte, Lehetôleg Egyszerre, ekkor még nem volt szkeptikus, pedig többször szaladt meg alatta a bölcső, a csecsemő ilyenkor a plafonon, szülei, Akik A Minden Testrészét Eltört Fiú Nevelői, a padlón végezték, ájultan. A Fényhozó telefonja gyakran csörög, szívességet kérnek tôle a suttyó/Don skálán, házi feladattól világuralomig ingadozik a kívánságlista. Kevéssé ismert tény, hogy csak azok a kívánságok teljesülnek, amelyeket luxxal mérnek le, a Big Bang közvetlen előzménye a “Csak azt a kurva napot, csak azt lőjétek már ki” mondatban csúcsosodik ki. A kívánságok magukkal rántják a telefonálókat, ott keringenek a rendszerben meg a készülékekben, több billiárdan szólnak egyszerre belőlük, a Fényhozó mindegyiket név szerint ismeri, szólítja, raktározza és fraggolja, kedve szerint. A kívánós (terhes anyák, vigyázzatok!) kedvben pangók, pár perc elteltével, pangottak mellé véletlenszerűen dob lapot olyan Tarot-pakliból, amelyben 78 ugyanolyan kártya lapul egymáson, ugyan a képek adott idôközönként változnak, ez mégsem old meg semmit. A Fekete Halál idején beragadt valami az égi gömböknél, magyarázta egyszer Malaisenek, több hónapig csak tizenhármast tudtam húzni, aztán rájöttem, hogy használat elôtt alaposan fel kell rázni, csak akkor működik. Malaise szemei mélyen ülnek, mert visszább implantáltatta őket az arcüregében, belebámul a Fényhozó pofájába, és azt mondja: Te milyen szánalmas, szar, szemét alak vagy. Isten ilyenkor érzi azt, hogy a Menny humorérzéke még mindig a régi.
[response frequency] のにばんこうふん, くさった
Make a frontal shot of a warehouse reconstruction site. Don’t forget to raise the camera a little so that you don’t eternize the cascade of broken whistles, glosticks, one-time UV tops (“Let love strip you!”), vivid memorabilia of rave parties. Use fisheye optics, color lens. Sides blur, you end up with a peculiar quality of bizarre geometrics. Transfer it to your favourite GFX environment. Play with it, make a collage. Use your imagination like you’ve never used it before. There, a glimpse of the industrial quarter, a vomitorium of consumer society, heavy rain, defected metabolism. A multitude of asymmetric primitives, each with different IOR values. A vast cloud of raw energy, sexual hunger and inferiority complex.Effectize. Little tints here and there. Use random filters on random areas. Alter the palette, go neon if you like. Render a stereogram based on a Lyapunov and paste it on a transparency layer, like a ghost hunting over Europe. Dress it up with memories. Scents. Smells. Let it reek. Five percent of communism, ten of desperate consumer socialism. Another five stinks of piss, the right wing riots. Twenty goes for an elegant and hectic champagne-filled luxury odor, the Mafia. The rest, a massive load of sixty percent has an undefinable, infinitely complex scent molecule of massive drug deficiencies, herd conformity, sheer hope, anonymous terror assaults against corporate systems, a handful of new art movements.Go multimedia. Go for the atmosphere. Go film.Go for the soft that is capable of modular production of shrilling bat hymns at 19 kHz and subliminal ramblings at 8 Hz. Fuzz, expand, eq, distort, loop. You’ve just gotten yourself such a killer brainwave-pattern-altering stuff, it makes li’l Industrial Jonny Bimbo fall off his subwoofer throne, his neurons neatly folded in half. A curtain of white noise, dripping with speech cuts and tele-ads.
Now disinfect your work, clean all virii of the past, those of history, sociopolitics, attitudes, alienations. Globalize. Delight in what you have done. Dive into it head-first, come back for air every ten seconds.
The Multiplex. Where it all started.
The file date tells me I wrote this six years ago, "The Bullet-Dodger Blues", lost amongst huge chunks of bad literary meat.
Gargoyling around.
Ülök egy kupacnyi holmi fölött egy keserves hangulatú lakás közepén és az motoszkál kettővel az agyalapi mirigy alatt (berettenek, ha a medikusok pontosan megmondják nekem, hogy ott minek nem kéne motoszkálnia, ami pedig igen), hogy a berlini csomag jó egynegyede (ha nem számolom az utazóbőrönd nettóját) bizony recording gear, laptoptól a kábeleken meg az mp3diktafonon keresztül a beatses kameráig, póttáppal, tizensok órányi kazettával együtt. Többek között. Megjegyzem, munkával egybekötött pihenésnek indult a berlini utazás. Ha minden igaz, nyolc élő interjú és két koncert vár minket. (Nem, mi nem koncertezünk, még.)
A Google Mapsbe bedobáltunk rengeteg markert, ha visszajöttünk, publikussá tesszük azokat is meg a forrásokat is, a többi anyag meg felkerül ide meg a szokásos helyekre.
Hidrogénkarcolta babafejek, the drum is the most important instrument.
UPDATE: Bass player Janek Gwizdala had kindly reminded me that it was him playing on the stage that night and not John Davis, quickly changed the names here and in the YouTube tags. Check his website here, by the way, it rocks!) - June 27, 2007
Gucci snake skin goggles and respirators.
Székesfehérvári meg hódmezővásárhelyi olvasók, szevasztok. (The same i-know-you're-there applies to my readers in good ol' London and High Wycombe.)
Bújjon belém a ferde gyász, de csak kihagytam a top 10 cyberpunk album közül a Forma Tadre dolgait, a héten kellett erre rájönnöm. Andreas Meyer meglepő arányérzékkel keveri a FSOL-féle ambientet a Haujobb feszült, intelligens, suttogó elektrojával, tipikus OffBeat-hangzás a kilencvenes évekből, a Lo Rez Skyline, a Snake Charmer vagy az FX on a Human Subject kifejezetten a hideg art-cyberpunkot hozza, Andrea és Marly duóját Párizs kellős közepéből. A Navigator és az Automate után érkezik az új FT-anyag is egy idő után. (Imádkozzatok, hogy Meyer válaszoljon.)
The Daily Read. Richard Kadrey - Metrophage. Drogdealerek az alienek földiekkel kötöt alkujának nyomában. Speedeseknek és erőszakhullámokkal küszködő művészeknek tökéletes olvasmány, a fele Gibson-koppintás, amit nagyon hangsúlyozottan próbálnak nem érzékeltetni, ettől (is) bájos.
Chrysalis: október végén
Francia, rendőr főszereplő, klinikákba vezető nyomozás, holttestek és nem a Renaissance. A CPR és a MySpace kb. egyszerre dobja a hírt az október legvégén bemutatandó cyberpunk filmről, a CHRYSALISról. Hivatalos oldal és trailer itt.
ANGELSPIT: Budapesten
Igazából ott kezdődik a nap, amikor felhívom a NegativeArt nagybecsű ezmepusztítóját, hogyasszondja, "az ajkaiak 10%-ért cserébe nyomják meg a névjegy hátulját feketére, milyen ez már". Erre ő meg azt mondja (görcsösen szorongatod a bal kezedben az erectust, tudom), azt mondja, "A határon vagyok. Az Angelspit meg publikus."
Pic by Solange Helbling
Öt éve volt ilyen húzása, akkor csak annyit mondott a telefonba (akkor még egy randa piros plasztiktelefonról - Batmaaan, dinnerdinnerdinnerdinner - hívtam fel egy sarokban gubbasztva egy randa házinövény alatt), "a Severe Illusion mellett a Sepiaék is átjönnek játszani, rajtuk nem törtek el úgy sörösüveget, mint a svédeken", ekkor jött az eufóriaroham meg ott, amikor Julesék a nyakamba omlottak a régi Süss Fel Nap közepén, az ilyen pillanatokért éri meg az LD50et üzemeltetni, mondtam én, amikor még nem a pénzen járt az eszem. (Most sem, sajnos.)
Szóval az elmúlt két év legnagyobb cyberpunk zenei húzása Pesten szaggat majd az LD50 hatodik születésnapi partyján, itt indul a történet. Két hét múlva ilyenkor, ha minden igaz, a Mitte valamelyik vietnami éttermében fogunk terpeszkedni a Zoog-DestroyX duóval és megváltjuk a világot, útinapló, fényképek, YouTube embedek érkeznek hamar.
nail one more angel head to your door
pin another demon’s arm on to the wall
death and knowledge verses bliss and bland
which part of fuck off don’t you understand?
Aztán elhallgat.
A rootkit harmincötfokban meghajol, köszön, aztán szisztematikusan végigharákolja a rendszeremet, kékhalál, kékhalál. Én harmincfokban meghajlok, köszönök és sztoikus nyugalommal nézem, hogy egy cikkírás, öt japán tévéműsor meg egy névjegykártyatervezés között hogyan füstöl el az összes jelszavam meg a négy éve gyűjtögetett zenei kontaktlistám soulseekről, ez persze csak 2 órával később tűnik fel, amikor felkerül a Nijikon Fetchi a képernyőre és elnevetem magam. Három másodpercig, utána már csak a hangtalan csuklás jön persze. Time to get Spartan strict. A pofon persze Hiroshima-erejű, a tanulság meg fájó és sok visszatúrást igényel. Ilyenkor jó, hogy vannak olyan dalok, amik nelson headlockba fogják az ember fejét és végighúzzák az egész napon. Alec Empire says: fuck you. ユンナ says: fuck you I'm happy anyways.