Valahol itt összpontosul a kilencvenes évek összes hamisítatlan, megzabolázhatatlan, pirulafeszített energiája, ahogy üvegkupolává feszíti a szemed meg a tudatod egyszerre és vacogó fogakkal kortyolod másnap reggel egy felismerhetetlen park fehér kőpadján a kávét, a melegséget, basszust a koncerten hagytad a levegőben, de a remegés még a konyhakőig megmarad, patkányok, azt hiszed, pedig csak a kezed remeg, az újságpapírt se bírja, Moby szintetizátoron állva tör szintetizátort, a popzenei authenticity üzenete pedig egy estére, egy napra, három percre meg a Glastonbury erejéig a szívünkbe kenhető, hogy mi igaziak vagyunk ma, mi vagyunk ma az igaziak, az igaziság a miénk, minden más hamis, csak mi meg a szívárványszínű fonál, ami mentén táncolunk, az az igazi, mert semmi mást nem tudunk kontrollálni, ezt viszont ma este, csak mi, csak igazán, aztán ahogy azt nézed, hogy egy cseh swingerben hogyan dugnak erre vagy negyvenen, egy pillanatig még azt várod, hogy Moby, mint a huszadik század underdog sámánja megjelenik a tömeg felett és áldást ad a tucatnyi creampie és facial együttes literjére, de csak a lihegés marad meg a Glastonbury hat perce, a színtiszta energia, ha minden gondolatnak hangja van, ez az isteni poke, amikor bekapcsol és azt mondja, most szaladhatsz, most szaladj. És szaladsz, életedben újra először.