Európa (ha nem a világ) legnagyobb cyberművészeti fesztiváljára illően érkezünk Stiller kollégával. Egy sportkórháznyi testépítőt vinne sírba az a mennyiségű energiaital meg kávé, ami bennünk kotyog, csaknem sikerül frontálisan ütközni százzal az autópályán (“pedig csak egy pillanatra néztem félre”), majd rövid idővel utána le is grindoljuk Linz betonját, először az út közepén éktelenkedő villamospadkára futunk fel alvázzal elölről, majd nemsokkal utána oldalról, a csikorgás egyértelműen jelzi, hogy elvesztettünk legalább egy tengelyt, számos fogaskereket és egyéb olyan kiegészítőket, amik egy kocsiban vannak és nem tudjuk a nevüket, de biztos fontosak.

Sötétben, kegyetlen esőben (“ilyen időben én még a kutyámat se küldeném ki a házból. én igen.”), térkép és utcatáblák nélkül sikerül kihajtani a városból (de rögtön be is parkolunk egy magánterület kellős közepére, valamit valamiért), negyed órára rá két konklúzióval vagyunk gazdagabbak – egy, a városban nem egy egyetem van (amit mi következetesen waypointnak használtunk), kettő, a város gaimani misztikus mélységekben lebeg, ugyanis csak úgy tudunk bizonyos pontjaira elérni, ha elhagyjuk, kimegyünk az autópályára és ott kanyargunk hosszú percekig. A benzinkutas, akihez odamegyünk a netről kinyomtatott, már kellőképpen ronggyáázott térképet mutogatni, néz egy darabig, majd közli, hogy most mit mutogatunk már neki, látja ő, hogy ez Linz, hát ő itt él.

Nyilván majd nem fogamzásgátló bombával érkezünk jövőre.

A tévé. Egyfelől nem adtak benne pornót (ez ritka), másfelől ebből tanultuk meg azt, hogy milyen az ember arca 5G gyorsulásnál.

PinkTsunamiinak, Bécsből. (És egyúttal üzenem Sajtosnak, csont nélkül sikerült beparkolni mellé térkép nélkül. Muhahaha.)