PLANETDAMAGE

Igazából ott kezdődik a nap, amikor felhívom a NegativeArt nagybecsű ezmepusztítóját, hogyasszondja, “az ajkaiak 10%-ért cserébe nyomják meg a névjegy hátulját feketére, milyen ez már“. Erre ő meg azt mondja (görcsösen szorongatod a bal kezedben az erectust, tudom), azt mondja, “A határon vagyok. Az Angelspit meg publikus.”

Pic by Solange Helbling

Öt éve volt ilyen húzása, akkor csak annyit mondott a telefonba (akkor még egy randa piros plasztiktelefonról - Batmaaan, dinnerdinnerdinnerdinner - hívtam fel egy sarokban gubbasztva egy randa házinövény alatt), “a Severe Illusion mellett a Sepiaék is átjönnek játszani, rajtuk nem törtek el úgy sörösüveget, mint a svédeken“, ekkor jött az eufóriaroham meg ott, amikor Julesék a nyakamba omlottak a régi Süss Fel Nap közepén, az ilyen pillanatokért éri meg az LD50et üzemeltetni, mondtam én, amikor még nem a pénzen járt az eszem. (Most sem, sajnos.)

Szóval az elmúlt két év legnagyobb cyberpunk zenei húzása Pesten szaggat majd az LD50 hatodik születésnapi partyján, itt indul a történet. Két hét múlva ilyenkor, ha minden igaz, a Mitte valamelyik vietnami éttermében fogunk terpeszkedni a Zoog-DestroyX duóval és megváltjuk a világot, útinapló, fényképek, YouTube embedek érkeznek hamar.

nail one more angel head to your door
pin another demon’s arm on to the wall
death and knowledge verses bliss and bland
which part of fuck off don’t you understand?

A rootkit harmincötfokban meghajol, köszön, aztán szisztematikusan végigharákolja a rendszeremet, kékhalál, kékhalál. Én harmincfokban meghajlok, köszönök és sztoikus nyugalommal nézem, hogy egy cikkírás, öt japán tévéműsor meg egy névjegykártyatervezés között hogyan füstöl el az összes jelszavam meg a négy éve gyűjtögetett zenei kontaktlistám soulseekről, ez persze csak 2 órával később tűnik fel, amikor felkerül a Nijikon Fetchi a képernyőre és elnevetem magam. Három másodpercig, utána már csak a hangtalan csuklás jön persze. Time to get Spartan strict. A pofon persze Hiroshima-erejű, a tanulság meg fájó és sok visszatúrást igényel. Ilyenkor jó, hogy vannak olyan dalok, amik nelson headlockba fogják az ember fejét és végighúzzák az egész napon. Alec Empire says: fuck you. ユンナ says: fuck you I’m happy anyways.

A pair of predatory-looking Christian Scientists were edging toward a trio of young office techs who wore idealized holographic vaginas on their wrists, wet pink glittering under the harsh lighting. The techs licked their perfect lips nervously and eyed the Christian Scientists from beneath lowered metallic lids. The girls looked like tall, exotic grazing animals, swaying gracefully and unconsciously with the movement of the train, their high heels like polished hooves against the gray metal of the car’s floor.Before they could stampede, take flight from the missionaries, the train reached Case’s station.

Ilyen pillanat a Sister Q Working Girlje is, óvatos ajaknyalogatás egy teletömött metrón, az agyalapot barátian karcolja a két óra alvás és a hitogomiból (emberszenny, mondja a japán a tömegre, vonjon konklúziót, aki mer) áradó kristályos unalom, aztán jön egy részlet, amit félig lesütött szemekkel nézel és vigyorogsz magadban nagyon, az eseményhorizont felfénylik, mindennel, ami egy kortynyi koktél mögött két másodperc alatt megeshet egy metropolisz legmozgalmasabb kereszteződésében, indulhat a zonerun. Pedig, fiú, ez a kibaszott Gloria Estefan szégyentelen koppintása és nem sokkal több, mint egy két év után önmagától beomló lánybandára számolt pár oldalnyi könyvelés mellékterméke. Pedig meghallgatod-megnézed.

Már csak hármat kell aludni (ez az okkult mintákba kuporgatott ginzengtabletták, Go Fast!ek és kávébögrék nélkül két hetet tesz) és 白靈 szilikonmellei végre betöltik a falra gyorsszegecselt tartalékképernyőt. Az elmúlt egy év kisebb-nagyobb cyberpunk sikerei (Renaissance, Karas, Ergo Proxy) után csak őszintén remélhetem, hogy a THE GENE GENERATION gyorsan eléri a kultfilm-státuszt, van rá alapja.

A rendező Pearry Reginald Teo ugyanis (xangájából leszűrve) hithű módon követi a meszkalinon edzett hiperaktív tinédzserek kiskátéját (most éppen az Aleister Crowley által újradózerolt szabadkőműves-klón Ordo Templi Orientis konzumokkultista edzéseire kattant rá), gyökeret vert a VNV Nation meg a Combichrist segítségével az underground ipari körökben, a szereplőválasztás sokszínűsége meg magáért beszél. (A kétségbeejtően megalapozatlan prágai Dűne-sorozat óta nem tudom Alec Newmant komolyan venni, heh heh.) Pearry szerint a sound design második lépcsőjénél tartanak a munkálatok, most adják hozzá a jelenetekhez az extra hangokat, ill. módosítják azok térbeli elhelyezkédését. (Egy korábbi bejegyzés szerint a mellékszereplők kéket hugyoznak majd a sikátorban, ezt a Coca-C*la pár évvel ezelőtti limitált szériás kék ipari limonádéjával is megcsinálta bárki, itt Heptoid izgalomtól remegő beszámolójára gondolok, filter se kellett hozzá.)

Aknamunkázok a pesti bemutató sikeréért.

今全部が始まります.
And so it begins.